2023. december 13., szerda

a középiskolás éveimben - az akkori viszonyok között - 1991-'95! - rengeteget utaztam, péntekenként és vasárnap is konkrétan fél napot, többnyire vonattal, de azért gyakran busszal is. sokszor eszembe jutott ilyenkor egy Napoleon Boulevard-dal, a Jelentés az alagútból (1989!) Egészen pontosan ennek egyetlen sora, meg az az isteni dallam: "miért nem akarod élvezni, szép egyenes az út." 

emlékszem az érzésre: sokszor hangoltam magam a jókedvre ezzel. szabad fordításban annyit értettem alatta, noha különben a dal egésze ennek a totális ellentettje, hogy okom az örömre ezer, ennek megfelelően leszek szíves élvezni az utazást IS. 

én nagy mágus vagyok az elmém akaratát illetően, szóval láss csodát, élveztem is. :) 

Valahogy ma ez jutott eszembe (okom az örömre kicsit kevesebb, de na) és meghallgattam ezt a dalt, meg csomó másikat is, meg elolvastam egy cikket, amitől csak rájöttem, milyen öreg vagyok mennyit éltem, és magam is elámultam, mennyi mindent nem is tudok még ennek ellenére vagy ezzel együtt. 

hát csak ezt akartam elmesélni nektek ma este, úgy 4 évvel az utolsó blogbejegyzés után.

azt se tudom, ír-e még valaki blogot, de mint említettem, sokat éltem, megvannak a magamhoz való módszereim, azt' jónapot. hallgassatok szintipopot. :)  



2019. augusztus 15., csütörtök

a boldog élethez KELL egy zsúrkocsi

"1. van egy probléma 
2. idő kell mire kialakul a problématudat 
3. megint idő mire eljutunk odáig, hogy megoldásokat keressünk 
4. a megoldáskeresés több fordulós. Van, ami hamar kiesik, van ami marad, néha besokallunk és félretesszük, aztán szépen kitisztul a kép és elkészül a terv 
5. ha megvan a megoldás az félsiker, de itt jön a második nagy nehézség, a konkrétumok kiválasztása 
6. ha ez is megvan, akkor már csak össze kell rakni az előzetes tervek alapján, az már a játék része. 

Persze, csak ha van terv, ha nincs, akkor további problémákat állítunk magunk elé."

ezt nem én gondoltam végig ilyen ügyesen, hanem Ditta  akinek már évek óta olvasom az oldalát. És az történt, hogy pontosan abban a posztban írta ezt, ami a zsúrkocsijáról szól, és én akkor olvastam, miután épp eldöntöttem, hogy szükségem van egy zsúrkocsira, mert az lesz a megoldás az életemre a kis felületű étkezőasztalunkra. Addigra már egy hete az a kis bútor járt a fejemben, amit a bolhapiacon láttam, csak akkor, amikor láttam, még nem tudtam, hogy szükségem van rá. 

De aztán hirtelen összeállt a kép, és kifundáltam, hogy kell egy OLYAN, és tökre jellemző, hogy a nevét se tudtam, csak kerekes tároló meg kerekes szekrény - ilyen neveken kerestem rá először. Akkor valahogy rájöttem, mi ez igazából, és onnantól nem volt megállás - közben pedig a lakberendező lány megírta a posztját

A marketplacen különben volt fenn egy ugyanolyan, amit a piacon láttam, csak kicsinek találtam a kör alakú felső polcát, így végül, bár egyszerűbb lett volna azt megvenni, hagytam elmenni. 
Hosszan szemeztem viszont egy bükk-szerű, fél oválissal, és aztán hirtelen felindulásból rá is írtam a gazdájára - úgyhogy néhány napos szervezést és töketlenkedést követően végülis itt van a szajré. 

és nem hiszitek el de nem tudom összeszerelni , de ez tényleg kurva nagy találmány. Egyrészt fenyő, ami azért jó, mert az összes (valamirevaló) bútorom az, úgyhogy már halleluja, másrészt ahogy összepakolgattam, erre pont ráférnek azok a dolgok, amik amúgy az étkezőasztalon foglalták a helyet, de jó, ha szem előtt vannak, meg többnyire kellenek is, szóval....
á, boldogság van, zsúrkocsit mindenkinek. 
le vagyok nyűgözve, igazán. 

meg a fiúm is le lesz, ha olvassa, mert a nyaralása közben majd innen értesül, hogy neki kell összeszerelni, de nem szimplán össze, hanem előbb szét, amit valószínűleg elrontottam nagy türelmetlenségemben igyekezetemben .   

de az élet olyan szép, utoljára a tükrömnek örültem így, pedig azóta már vettem foteleket is, hát felnőttnek lenni csuda klassz, az ember végülis azt csinál, amit akar, ha van, ahol csinálhatja. 



2019. június 2., vasárnap

Elballagott a kisgyerek

Minden szándékom ellenére úgy alakult, hogy az oviból ballagó gyerekek szüleinek nevében nekem kellett köszönetet mondani az óvónéniknek. Miután már anyáknapján is vállalhatatlanra bőgtem a fejem, próbáltam elmondani a szülőknek, hogy igazán megtisztelő a jószándékuk, de én valóban alkalmatlan vagyok az ilyen típusú megnyilvánulásokra - ők azonban valamiért mégis azt gondolták, hogy igénylem ezt a kihívást.

Nos, nem, és sikerült bebizonyítani, hogy lehet nekem hinni, nem csak a levegőbe beszélek, amikor azt mondom, végig fogom bőgni. 

A lányom mindenesetre nem tagadott meg, és a végén még meg is ölelgetett, de hát akkor is, én minden látszat ellenére introvertált vagyok, kérem, higgyük ezt el. Mindenesetre itt a szöveg, emlékül, nekem is, mert kettőt alszunk, hármat pislantunk, aztán a suliból is ballag. 

Jó napot kívánok, sziasztok!

Én vagyok az egyik szülő, akinek ma ballag a gyermeke.
Ez a mondat, és a tény elég sokkoló, és nem csak azért, mert tegnap született, hanem mert egy újabb olyan állomáshoz értünk, amikor minden megváltozik.
Ami nyilván lehet jó is, de a ballagó ovisok szülei többnyire szoronganak, hogy biztosan minden jól alakul-e az új helyen is, szeretik-e majd ugyanúgy a mi kis világ közepénket.

Az imént úgy definiáltam magam, mint ballagó szülő, a kislányom anyukája, és bár nem mutatkozom be így túl gyakran, magunk között szólva elárulhatom, hogy elég fain érzés, szóval szívesen mutatkozom be így. Amikor még nem volt gyerekem, fölényes szemforgatással vettem tudomásul az ilyen szövegeket, amikor mások mondták a saját gyerekükről, hogy „Ő életem fő műve és legnagyobb produktuma”,  „ő felülmúlta minden valahavolt eredményemet, sikeremet és örömömet” meg hogy „ő a legnagyobb ajándék”,
de mivel most magunk között vagyunk, bevallhatom, hogy ez hat éve, 4 hónapja, két hete és 4 napja nálam is így van:
pontosan az történt velem, mint mindenki mással ezen a bolygón, amikor belép abba a titkos társaságba, akinek gyereke van. Az életem középpontjában, minden gondolatomban és tettem tervezésekor, előtte, közben és utána egy szempont van: Ő.
Az ő boldogulása, boldogsága került a középpontba.
Így lehet az, hogy a gyarló szülő - eléggé el nem ítélhető módon- mindenből a legjobbat akarja porontyának. A legjobb popsikrémtől kezdve a legszebb élményeken át, a legjobb óvónőkig.

Nekem szerencsém van.
És ezzel nem azt akarom mondani, hogy reggeli hisztiktől és más küzdelmektől mentesek a napjaim. De ami a lényeget illeti: ha napközben el kell hagynom a várost a munkám miatt, a szokásos szorongáson kívül, hogy csak most ne hívjanak az óvodából, hogy jöjjek, nincsen bennem rossz érzés. Mert tudom, hogy a lányom jó helyen van. Hogy megkapja mindenből a lehető legtöbbet és legjobbat. És ez nektek köszönhető. Köszönöm, hogy szeretitek, hogy vigyáztatok rá, és hogy mindenben segítettetek. Ez például nem ígérkezett egy különösebben nehéz hétnek, de a végére annyira zsúfolt lett, hogy minden éppenhogy csak készült el, és én mindenhova éppenhogycsak értem oda. Egyébként a hetek  99 százaléka pontosan így alakul. De nincsenek illúzióim: a legtöbben ugyanígy élünk. És hogy a dolgok működnek, valahogy azért mindig minden összejön, az nektek köszönhető, kedves óvónénik. Mi a legdrágább kincsünket adjuk oda minden reggel, és köszönjük, hogy ekként is bántatok velük: a gyerekeinkkel. Köszönjük tehát azt, amire nincsenek szavak.

Az egyik kedvenc könyvem kamaszkorom óta a „Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes” Búcsúzóul ebből idéznék, bizonyítva azt, hogy az óvoda a világ legfontosabb helye, és az óvónők és dadusok – próbálva nem nagyon nyomasztani benneteket – a világ legnagyobb hősei azért az emberfeletti küzdelemért, amit azirányban folytattok, hogy az élet összes fontos dolgát megtanítsátok a mi gyerekeinknek.

Robert Fulghum azt írja: „Azt, hogy hogyan éljek, mit tegyek, mind az óvodában tanultam meg. Az egyetemen a bölcsesség nem volt különösebb érték, az óvodában azonban annál inkább. Íme, amit ott tanultam: Ossz meg mindent másokkal!
Ne csalj a játékban!
Ne bántsd a másikat!
Mindent oda tegyél vissza, ahonnét elvetted!
Rakj rendet magad után!
Ne vedd el a másét!
Kérj bocsánatot, ha valakinek fájdalmat okoztál!
Evés előtt moss kezet!
Húzd le a vécét!
A frissen sült sütemény és a hideg tej tápláló.
Élj mértékkel!
Mindennap tanulj, gondolkodj, rajzolj, fess, énekelj, táncolj, játssz és dolgozz egy keveset! Délutánonként szundíts egyet!
A nagyvilágban óvatosan közlekedj, fogd meg a társad kezét és ne szakadjatok el egymástól! Ismerd fel a csodát!”

Most biztosan kíváncsiak vagytok, hogy az élet legfontosabb dolgait megtanulták-e a ballagók. Örömmel jelentem, hogy én kikérdeztem a saját gyerekemet, tudja-e ezeket a fontos dolgokat.
(Mondjuk a rendrakásnál kicsit elbizonytalanodott – de) büszkén mondhatom, hogy mindent megtanult az óvodában, amit az életben tudni érdemes.

El nem mondható hálával és szeretettel köszönöm ezt nektek.

2018. november 29., csütörtök

a nap

fény mélypontja este hatkor, amikor a becsukott fürdőszobaajtó mögött vedelem a kólát üvegből, amit a gyerekek elől a malaclopó jellegű ridikülömben csempésztem ki oda.

meg tudom magyarázni.

ezt ugyanis megelőzte közvetlenül az a nap, amikor kb 11 óta kellett pisilnem, de annyira nem volt időm, hogy csak ötkor tudtam elmenni wc-re, fél négykor összeomlott a rendszer, amin félórányi munkát kellett összeraknom újra és még vissza volt azon kívül is fél óra, de úgy, hogy négyre az oviban kellett volna lennem. ahonnan ezúttal nyilván két gyereket kellett elhoznom.

akiket mondjuk előbb-utóbb el is hoztam. az utcán üvöltve jelezték a világnak, hogy milyen boldogok, majd amikor felértünk, mindkettő savanyúuborka üzemmódra váltott és én másfél órán keresztül próbáltam őket felvidítani. miközben a fülemen volt a telefon, hogy semmitmondó hülyeségeket hallgassak udvariasan. 

örüljünk, hogy nem bort vittem ki.
különben azt is megérdemeltem volna. 
és akkor ma van a hét kedvenc napja.
szevasz, csütörtök.

2018. november 21., szerda

reggel

a nagy úgy köszönt el a kicsitől, hogy szia kisplüss, erre a kicsi kapásból kontrázott, hogy szia nagyplüss.

a világ megállt, az ég kiderült, az élet mégiscsak gyönyörű. 

de jól esik a látszat is, hogy élni mégis érdemes.

2018. november 5., hétfő

van egy lány

és nyugodtan lehetne asszonynak is hívni, de ez mindegy is, mert hát mégis olyan lányos, folyton tolja a világ arcába a kúl fotókat a munkájáról, meg a házáról, meg a férjével szelfiznek a hegyek között, jajj, az egész életük nagyon helyes, igazán tökéletesen áll minden szál haj, minden ruharedő, minden szellő pont úgy fúj náluk, mint a romantikus filmeken.
nemrég valahova együtt értünk oda, persze nálunk hang-, és zűrzavar volt, cseppet sem magazincímlapos a megjelenésünk, és... ami azt illeti, náluk sem. kiszálltak a szürke autójukból hangtalan, színtelenek voltak és végtelenül szomorúak, meg szótlanok. És bementek egy szürke házba. 
Milyen kár a maroknyi illúziókért, milyen rossz már, hogy az élethez nincsenek instafilterek.

2018. október 11., csütörtök

ez a hét vasárnap kezdődött

amikor 12 órát dolgoztam, az idő nagy részében ez persze utazásból, gyerekelhelyezési logisztikából*, édes emberekkel való kvaterkázásból és kisebb, de meghatározó mértékű határidőre leadandó szarokból állt, de hát attól még rohadtul elfáradtam, na.

fél kilenc körül értem haza kicsit sírdogáltam amikor nem figyeltem oda, összekészítettem a gyermek hétfői szettjeit és szigorúan elhatároztam, hogy engemnemérdekeldesohatöbbévasárnap. mondjuk ez a soha többé természetesen most vasárnap lesz.

hétfőn reggel nagyon hetykén összeszedtem az ovikoris csomagot (sapkasál, overál, kabát, dzsekikesztyű), a pizsamáját és a kötélugró cuccot (nadrág, póló, cipő, kötél) és büszkén elindítottam a felöltöztetett gyereket, hogy a lépcsőházban még vadásszuk össze a hétvégén szedett gesztenyéket, mert termések kellenek a kreatív óvodai léthez, írtak levelet a napokban a lelkes óvónénik. El is jutottunk a földszintig amikor kitört a balhé, hogy az unikornis fennmaradt. anélkül meg nyilván! nem mehetünk oviba.

Nyilván 10 perces késében is voltunk eddigre már, meg ami engem illet, az idegösszeomlás szélén.

És akkor ez még csak a hétkezdet volt.

Úgyhogy semmiképpen nem fogom bánni, ha elmúlik ez a hét is, ellenben azzal, hogy életemben először vannak glamourkuponjaim, amiket majd azonmód dobok is ki, mert időm nem lesz felhasználni őket egyáltalán.

Legalább majd nem költök, hát örüljünk minden nap annak, aminek lehet meg amink van, az sose árt, hanem addig se gyűlölködünk és bunkózunk másokkal mint a Lipóti Pékség legénysége (lánysága)  - de ezt majd talán máskor mesélem el, hova vezet, ha az ember nem szereti amit csinál.

szeretet, emberek, szeretet, mindig mondom.

* három különböző helyre hozni vinni kötött időhatárokkal, nem úgy van ám az

2018. október 1., hétfő

hosszú idő után

eljutottam piacra. nem volt semmi különleges, de sütött a nap, és kivételesen rohanás nélkül telt a vasárnap délelőtt. remek volt. az egyik árusnál megkérdeztem egy dolog árát, aztán még egyét. Az első 1000 Ft volt, a második 700. Nem szóltam semmit, és ő azt mondta, ha elviszem mindkettőt, 1500.
Erre felnevettem, mert már láttam a történet végét, miszerint további duma nélkül veszem elő a pénztárcámat és fizetek mint egy hülye. 
Az eladó meg felcsattant, hogy mi ezen a vicces, mások örülnek, ha több tárgy vásárlásakor enged, de nem muszáj. És szabályosan bedurcázott.
Alig bírtam neki elmondani hogy megértse  semmi rosszindulat nem volt a nevetésemben, sőt, magamon nevettem, mert ismerem a fajtámat.

És azóta azon gondolkodom, milyen sérültek az emberek, hogy mindenben a rosszat, a bántást, a gúnyt, az élcet és a sértést látják.

És ettől úgy elszomorodom mindig, mert kurvára nem akarok se így élni, se ilyen végtelenül sebzett és keserű lenni.

2018. szeptember 10., hétfő

szeretem azt hinni

magamról, hogy az élet császárnője vagyok.

az életről meg azt, hogy értem van.

ezt rosszabb napjaimon is csak odáig adom le, hogy _egyelőre nem látom, mi miért lesz  jó nekem.

közben valahogy* elment a nyár is.

élünk.

és ha minden _pont így marad, az se baj.



*kurva gyorsan amúgy



2018. augusztus 7., kedd

a tárgyak néha

olyan szépen mennek el.

az ember magánmitológiájában akad néhány emblematikus dolog bizonyosan. azt a ruhát akkor hordta, azt a cipőt akkor vette, ó, tele van az élet kézzelfogható emlékekkel.

nekem volt egy örök nyaram nem túl rég. aztán követte egy olyan ősz, amiről a földet érés miatt nincs túl sok mondanivalóm, magam számára sem. bizonyos szempontból meg is vagyok lepve, hogy az ember mindent túlél.

így utólag látom, hogy volt valamim, ami - mindennapos használata végett - gyakran a szemem előtt volt, és folyton életben tartotta bennem azt a nyarat.

volt. de már nincs. a használhatatlanságig tönkrement.

ki is kell dobnom.

megszűnik ez az állandó vibrálás, amit a puszta jelenlétével okozott.

és olyan érdekes ez, hogy pont eddig maradt. (kösz, hogy itt volt, kösz, hogy elment.)

mert ez egy fontos nyár.

2018. július 9., hétfő

a kávét

szeretem, de a kávéízű dolgokat nem. a sárgadinnyét utálom, de a sárgadinnyeízű dolgokat szeretem. a meggynek a látványától is csikorog a fogam,de a meggybefőtt szuper.
és ehhez hasonlók,
ma dinnyét akartam venni, és a boltban nem volt, csak sárga, én meg ahhoz lusta voltam, hogy átmenjek a zöldségesbe, ahhoz viszont túlságosan akaratos, hogy ne legyen dinnye.
és vettem sárgát.
és itthon volt sonka.

és most ülök, és nem tudok betelni az érzéssel, hogy ez evés az valódi boldogság, meg hogy a sárgadinnye basszki mámorító. És az új almaecet. Miért nem szólt erről senki?

Ui. ami az örömprojektet illeti, maradjunk annyiban, hogy sokszor örülök.
(és nagyon úgy néz ki, hogy vagy örülök, vagy írok*. a kettő egyelőre nem haver.)

*van még az "azért nem írok mert olyan fáradt vagyok, hogy azt se tudom, mi volt ma" érzés, pl most, de most inkább írok, mint mosogatok (vagy lecsót főzök, mint ahogy még a boltban terveztem).

2018. június 25., hétfő

vasárnap

végtelen örömmel nyugtáztam, hogy van családom, és hogy épp ők azok.


2018. június 24., vasárnap

a szombat

ha otthon vagyok, mindig ugyanúgy telik el. A szüleim vannak annyira nagyvonalúak, hogy EGÉSZ délelőttre leléphetek. És hát ez soha, de soha nem tud veszíteni a varázsából, ami azt illeti, a bolhapiac isteni hely, mindig megörvendeztet.

Most is.

2018. június 23., szombat

pénteken az tetszett

hogy a gyermek masszív.
nem adja fel a görkorcsolyát. nem, és nem.
ő megtanul.
sőt, tud.

2018. június 22., péntek

jajj, tegnap

de sok örömem volt, választani se tudok.

akkor legyen mondjuk az, hogy a délutáni bébiszitter estéig menedzselte a gyermeket, míg én két emelettel feljebb finom úri társaságban roséfröccsel a kezemben élveztem az életet.

ez nem kis mértékben abból állt, hogy - újra - rájöttem, mekkora szerencsém van a kisbarátaimmal.

és akkor arról még szót sem ejtettünk, hogy a gyermeknek lett görkorcsolyája, amely tényben persze csak annak tudok örülni, hogy ő örül.

nekem meg lett néhány új ruckóm*, éljenek a méretváltó és nagylelkű kisbarátok.

* kicsit úgy tűnik, mintha csak tárgyaknak lehetne örülni, de nem. ez egy komplex örömforrás, nézzük csak meg alaposabban.