2017. október 21., szombat

egy ideje

sok időt töltök mindenféle történetekkel. Például azzal, hogy mindegyik elmondható egészen röviden is, sőt.

És ez engem nagyon érdekel. Hogy végső soron minden történet egészen egyszerű.

A másik nagy felismerésem a reggeli meséből való, ahol a látásmechanizmust magyarázták a gyerekeknek.

Nem azért különben, mert soha nem hallottam még, de hát mekkora csoda ez is: az agy határozza meg, mi az, amit látsz. És ez elég sok mindent megmagyaráz.

Nem tudok betelni az élettel, igazán.

2017. október 19., csütörtök

a magnézium

meg a d-vitamin biztosan sokat hozzá tesz az általános nyugodt közérzethez, de ha jót akartok magatoknak, szert tesztek egy gyerekre.

Azt kell mondjam, én, az anyának egyáltalán nem tökéletesen való, hogy a gyereknél jobb a világon nincs.

Strukturál, te vagy neki az isten(nő), és közben annyira vicces, hogy csomószor meg kell állnom az utcán, mert olyat mond, hogy a röhögéstől nem tudok továbbmenni*.

Tegnap is.

Mentünk a zeneiskolába, kivételesen teljesen időben (október 18-án, az idei tanévben először nem is késtünk el, háhá, milyen büszke is voltam magamra), szikrázva sütött a nap, a lánka énekelt egy (amúgy nem neki való) dalt , és egyszer csak azt mondja nekem:

- Anya, annyira szerencsések vagyunk, majdnem minden dal megy a hangomhoz.

És énekel tovább.

Én így akarok élni.

(Nagy mákom van, hogy a Tomi már 15 éve megmondta, hogy hiszen így élek. És még emlékszem is rá. Az se egyértelmű.)


*tudnék írni teljesen igaz, rettenetes és szörnyű dolgokat is, például gyakran kiabálok eszemettalajt vesztetten vele, amikor a hisztijével kikészít és semmi sem jó és minden hiába és áááááá, de nem fogok ilyet írni. mert minek is.


2017. október 15., vasárnap

mostanában

valahogy több ember is megszólított a bloggal kapcsolatban (olyanok, akikről nem is gondoltam, hogy olvassák), hogy mennyire hülye bátor vagyok, hogy bárkit beengedek az életünkbe.

És ezt a mostani eszemmel már nem is értem, igazán.

Egyrészt nyilván bármi, ami itt van, az az életünknek pont egy annyira kicsi része, ami az egészhez képest jelentéktelen, másrészt meg, ha tegyük fel, meg is írok dolgokat a napjainkból, akkor mi van?

Nem volt ez éppen kicsi döntés, kb. 15 évig írtam olyanokat szanaszéjjel, amiket nem lehetett egyértelműen hozzám kötni, de őszintén mondom, hogy semmi különbség nincs.
Vagy csak nem érdekelnek azok a következmények, amik ezzel járhatnak.

Mindenesetre ha bárki azt hiszi, hogy ezek alapján ismer, és mindent tud, ki kell hogy ábrándítsam - de még azt sincs kedvem.

Mindenki higgyen, amit akar.

Nemrég elmentem egy író-olvasó találkozóra, mert magam akartam meggyőződni, hogy üzlet, vagy őszinte jó szándék.

Ott voltam egy órát, és arra jöttem rá, hogy az se nagyon érdekel, ha előbbi is.

Nekem mindegy, mi az.

Sikerült megállítania egy pillanatra, már könnyebb szívvel rohanok minden nap. Persze, semmi olyan nem hangzott el, amit magunktól ne tudnánk, de mégis.

Úgyis vége lesz egyszer, és semmi, de semmi nem éri meg, hogy elvegye az időmet azoktól, akikre magamtól szánnám.

És én tényleg nem tudom, mitől kéne tartanom, hogy olyanok is olvasnak, akik nem kedvelnek.

Ez legyen az ő problémájuk, és ha kritizálnak, hát úgy is jó, biztos van helye.

Valahol. 






2017. október 9., hétfő

Már majdnem úgy tűnt

csinál nekem valaki az udvarlás hevében szarvasfej sütkiszúrót (nem akarok erről beszélni, hosszú történet*) - de nem fog.

Viszont az utcán utánam kiabált a wc-s néni, hogy tetszik neki, amit csinálok.

Na.

Nincsen ok a panaszra.




*kicsit rá vagyok kattanva a reménytelen vasárnap délutánokra

kép 

2017. október 7., szombat

kamaszkorom óta

élvezem, hogy az emberek sokfélék, hogy mindenki mást csinál, és mindenkinek más a fontos*. imádtam, ahogy például a közgazdász barátom praktikusan levezette a legkisebb és számomra legjelentéktelenebb dologból a hatékonyságnövelést (gyári munkások legkevesebb mozgással járó feladatmegoldása akkor lehetséges, ha minden mozdulatnál kézre állnak az eszközök, ergo ergonómia), és lenyűgöz, ahogy valóban, azóta is látom, mindenki kicsit a szakmáján keresztül** látja a világot. Áhítattal figyelem ezeket tényleg, mert millió olyan dolog van, ami magamtól soha nem jutna eszembe és az egy négyzetméteres konyhában is 8 kilométert topogok egyetlen ebéd elkészítésekor, szóval zseniális, hogy mindennek, de tényleg mindenek megvan a maga csínja, bínja, praktikuma és zsenialitása.

többnyire azonban természetesen olyan blogokat olvasok, ahol az emberek a mindennapjaikról írnak, mert az, hogy ki hogy megy át az életen, még ennél is sokkal, de sokkal jobban érdekel és túl kevés az idő, hogy mindent kiolvassak, de azért van néhány ember, akit követek, mert minden bejegyzésükkel újra és újra eszembe jut, hogy a világ nem csak annyi, amennyit látok és amennyi érdekel.

és én nagyon szeretem magam erre emlékeztetni, és ha kezdenék megváltozni, nyugodtan szóljatok, mert az már nem én leszek, és én nem akarok más lenni.

Egyetemistaként rettentően érdekeltek a játékelméletek például. Hosszan foglalkoztatott az, aminek időközben a nevét is elfelejtettem, most derült ki, hogy gyávanyúl-dilemmának hívják, és tényleg, a leglehetetlenebb időpontokban jutott eszembe, hogy én kurvára kitérnék***, hogy lehet az, hogy a világ nagyobbik része hős akar lenni.

Mostanában olvasok egy blogot. Egy autóversenyző fiú írja, utolérhetetlen kedvességgel és alázattal.

Közlekedéspszichológia.

Há, há.

Nem tettünk volna ugye nagyobb tétet arra, hogy a rabja leszek, hiszen 200 kilométert vezettem összesen, és nem is nagyon érzem a kényszert, hogy ez változzon, de ez.... újabb kapukat nyitott az elmémen, hogy micsoda fontos dolog valójában. Az interakció az idegenekkel, akiktől fogalmad sincs, mire számíthatsz - ha engem kérdeztek, semmi jóra - és minden pillanatban meg kell oldanod olyanokat, amiknek a létezéséről előtte fogalmad sem volt. Na jó, nyilván nem, de hát mennyire lelombozó alternatíva már az, hogy minden kezedre és lábadra jut valami szar, meg még gondolkodni is kell?

Szóval, én nem vezetek, mert nem élvezem, de ez a blog klassz, mert benne van az élet. és olyan szerény, hogy csak imádni lehet.


* oké, ezt közeli kontaktokban nem, de most nem arról van szó
** azon, amivel foglalkozik
***ugyanitt jelzem, hogy máig nem értem a háborúk működési mechanizmusát: az embereknek mitől fontosabb a makrotörténelem, mint a mikro?

2017. október 4., szerda

ma felhívott valaki

munkaügyben, de aztán egy csomó minden mást is kérdezett teljesen indokolatlanul , és én épp a zacskós tejek lejárati dátumával voltam elfoglalva agyilag (helyileg a boltban) úgyhogy nem pontosan értettem, hogy mihez kell az információ, hogy a vezetéknevem az az asszonynevem-e is egyúttal meg nem is értettem, mi az, így aztán eltartott egy ideig, amire mondtam, hogy ja, nem, ez az igazi nevem.
Mert van másik is? - kérdezte kedvesen a jóhangú férfi a kíváncsi ember, és mondtam, hogy van, csak nem hordom.

És elgondolkoztam, hogy télleg, mekkora kitolás ez: az ember komolyan vesz valamit, mindent belead, megtesz, változik, változtat, aztán mind hiába.



Mostanra meg olyan távol van, hogy hiába minden, már nem is értem, miről beszélnek, ha ilyesmik szóba kerülnek. 

kép: főkötő,fiatalasszonyoknak.

2017. október 3., kedd

a szeretetnyelvem a nokedli

most már biztos, hogy ha valakiért ekkora áldozatot hozok, az nem véletlen.

hanem szándékos oka van, ahogy egy régi fiúm mondta.


2017. szeptember 30., szombat

soha

de tényleg soha nem időzöm hosszan a tekintetemmel betegeken, sérülteken, hajlék nélkülieken, más okból máshogy kinéző embereken. Mindig arra gondolok ugyanis, hogy egyáltalán nem hiányzik a helyzethez még egy kis vizslatás, mert kellemetlen és zavaró.
És bizonyára én sem örülnék neki.

Szóval nem nézem meg őket se alaposan, se máshogy.

Ezért ütött különösen szíven az, hogy ma délelőtt egy nő leüvöltött az utcán, aki egy tolókocsiban egy másikat tolt. Épp csak láttam őket - mondjuk ahogy észleljük a körülöttünk lévő dolgokat nézés nélkül is, hogy ne menjünk neki semminek.

Már egymás mellé értünk, amikor a nő fejhangon kiabált - csak velem tehette, mivel nem volt más a környéken - hogy "ne bámulj, bazdmeg!".

Annyira el voltam foglalva a saját gondolataimmal, hogy csak kábé két lépés után ért el hozzám a hang, vagy fogtam fel, mi történt - de akkor viszont rám jött a merev sokk, hogy mi van?!
Rád se néztem, bazdmeg! - mondtam volna, de minek.

Értem persze különben, hogy sok atrocitás érhette és egyszerűbb támadni, mint védekezni, meg egyáltalán, szar az élet, sok a nyomor, de hát ez ....

Az embereket szerintem a saját gyűlöletük öli meg. És ne legyenek illúzióink, a legeslegaljasabb őket odajuttatni, hogy erre okuk is legyen. És mentség sincs, mert van, ami minden nappal csak hizlalja ezt.

2017. szeptember 27., szerda

egészen speciális

diétát nyomok, egész nap nincs időm enni, vacsorára halat kívánok, majd rájövök, hogy ez kicsit karcsú, és meggyőzöm magam, hogy a fügelekvár tulajdonképpen gyümölcs, ezért megeszek fél üveggel.

most igazán rosszul vagyok.

és a napomról még nem is mondtam semmit.

de legalább ennyire fasza volt.

de valójában ünnepelni akartam, mert láttam, hogy 11 hónap alatt 30000 letöltés volt a blogon, és ez szerintem fantasztikus. köszönöm
<3 <3 <3



szóval, azt hiszem, most iszom egy pálinkát az egészségetekre.

végülis gyümölcs.

és megoldja a (gyomor)bajokat.

reméljük.

2017. szeptember 26., kedd

úgy alakult

hogy ma megdicsértem egy egy hónapos (egyébként nyilván) tényleg gyönyörű babát.

ezt hallotta az én - szintén gyönyörű - gyerekem.

ez kb. három órája volt.

azóta büntet, és bár 167-szer elmondtam neki megnyugtatásul, hogy nem szeretek jobban senkit a világon, nem bírunk ezen valahogy túllépni, bármit is mondok, teszek, magyarázok, vagy nem.

most a fürdőkádban ül, és az előbb behívott, sírva mondta el, hogy  "anya, most jöttem rá, hogy egyszerűen irigynek születtem, én nem szeretem a kisbabákat. nem tudtam, hogy utánam is születnek még babák."

igazából én se bírtam feldolgozni, hogy utánam is születtek emberek, szóval ez valami generikus dolog lehet.

de ezt nem mondtam el neki, csak hogy szeretem.

1865122.-szer is.

2017. szeptember 24., vasárnap

anya, mikor van

Valentin-nap?

- Februárban.

- És mi van akkor?

- A szerelmesek napja.

Szégyenlősen elmosolyodik.

- De jó! Én szerelmes vagyok a Dávidba, tudtad? Te szerelmes vagy?

- Nem*.

- Nem baj, anya, biztos lesz majd egy fiú, akibe szerelmes leszel. És szép lesz. 




*Ha, ha, ha.

2017. szeptember 23., szombat

nem mintha

valaha a büdös életben elfelejteném, hogy töltöttem a mai délután jelentős részét a t-vel kezdődő multi kövén guggolva, de azért feljegyzendő tény, hogy a világ legreménytelenebb dolga. négyévesekkel vitázni. Mondjuk szerintem jó üzletet csináltam, csak most még nem látszik.
Az volt, hogy egy szabadtéri program után hazafelé arra  - a most már tudom, hibás - gondolatra jutottam, hogy veszünk valami élelmet.
Átsuhant a fejemen a gondolat, hogy ez veszélyes gyerekkel, de rögtön meggyőztem magam, hogy a bevásárlókocsiból úgyse ugrik ki.
Nos, a kis beste életrevaló kölke, természetesen kivárta, amíg felszabadul egy autóformájú beülős-tologatós.
(Ekkor kellett volna lelépni mégis.)

Nem sokkal később már egy lila színű plüsslovat szorongatott, és közölte, hogy EGÉSZ ÉLETÉBEN erre vágyott. (Egyébként tény, hogy néhány napja tényleg arról beszélt, hogy "lóplüssöt" kér a szülinapjára. Ezt tök sokáig nem is tudtam értelmezni, mi az, hogy lóplüss?!)

Éles hangon felcsattanva közöltem, hogy ki van zárva, én nem adok háromezret egy ilyen szarért. És amikor felületesen rátekintettem, megállt a szívem, mert a szar hétezerbe került. Ekkor már lila fejjel követeltem, hogy tegye vissza, és esküszöm, AL Capone védőügyvédje sem indult a gyereknél reménytelenebb helyzetből, de egy óra, némi vita, eskü, csendes, de határozott érvelés után nyilván a kurva lóplüssel együtt távoztunk.

Elmondom, miért.

A gyerek hónapok óta hívja célzottan és véletlenszerűen az egész várost a szülinapi bulijára, amire egy játszóházat terveztetett kivetetni velem két órára (25 ezer forint) plusz torta, plusz élelem.
Az alku révén ezt a vágyát ignoráltuk.

Ezen kívül minden további ajándékot szintén, kivéve az ovis tortát. (Mivel Mikulás után született egy nappal, lényeglátóan és ravaszul közölte, hogy akkor majd beosztja az arra kapott ajándékokat.)

És minden addigi szarra apróságra is elvesztette a kérési jogot karácsonyig, amit egyébként megvetetett volna velem addig.

Nos. szerintem így nem olyan rossz.

De nem akarok róla többet beszélni.

(HÉTEZER BAZMEG EGY HÚSZCENTIS LÓPLÜSSÉRT! HÉT!)

Ui,. most, hogy képet kerestem, megnéztem, tulajdonképp jó vétel volt.   Nagyszerű anya vagyok mégis. 


*6990, legyünk pontosak.

2017. szeptember 21., csütörtök

van egy nő

legalább 10 éve ismerem.

És mindig nagyon szépnek láttam.

Tulajdonképpen most is.
Nemrég együtt láttuk őt egy hozzám közelállóval,  aki, miután találkoztunk, azt mondta: "szegény, nem valami nagy szépség." 

Mondja ezt arra, aki szerintem meg az.

És ezen azóta gondolkozom, hogy van ez.

Meg az is eszembe jutott, amikor egy kolléganőm még az előző évezredben úgy köszönt el a (rádió)hallgatóktól, hogy "legyen jó napjuk, és ne felejtsék, mindenki szép valakinek."  És akkor, bár tudtam, hogy ez összességében nem egy világmegváltás, de hát mégiscsak fantasztikus érzés volt, olyan reményteli helynek tűnt a világ, ahol minden zsáknak megvan a maga foltja, minden félnek a másik fele.

Akárhogy is: nekem inkább mindenki szép. Egyszerűbb így élni, mint másképp.

2017. szeptember 18., hétfő

bizonyos szempontból

(na jó, nemcsak egyből) az élet császárnőjének érzem magam*.

Az, hogy egy csomó fantasztikus emberrel megismerkedem a munkám miatt, mindenképpen táplálja ezt a hitemet.

Úgyhogy ma arról fogok mesélni, hogy - mindannak ellenére, ami mostanában történik (még) - szerelmes vagyok az életbe.

De tényleg. Ma találkoztunk Erzsivel, aki nem csak nagyon helyes ember, de végtelenül jó fej, és a nyilvánvaló tehetség mellett, amivel bír, még roppant alázatos is. Olyanokat mond, hogy az embernek kivirágzik a lelke, ha hallgatja.

Nem féltékeny a tudására, csomó képet elajándékozott csak azért, mert örült annak, ahogy mások örültek a képeinek. Azt mondta, hisz abban, hogy amit adsz, az valamiképp visszajön. És: aki ad, annak adatik.

Úgyhogy neki köszönhetően ma rájöttem egy fontos dologra, amiért nem tudok elég hálás lenni.

Mindennek ideje van, csak annyit mondhatok. :)


* többnyire

2017. szeptember 15., péntek

azt senki sem gondolta,

hogy az osztály legjobb tanulója nem lesz elég okos az élethez - mondta a napokban az egyik ismerősöm egy másikról.
És mondta, hogy béna a munkája, keveset is keres, és hát az egész lány olyan.... izé*.
 És mivel én is ismerem az illetőt, meg a körülményeket, nehezen is vitatnám ezeket.

De közben meg olyan bénának tartom ...
magunkat.

Mindaz ugyanis, amit gondolunk, szerintünk van. Lehet, hogy az a lány ezt akarta. Nem többet, nem mást. Feltehetően elégedett, és így boldog. Ha ugyanis mást akarna, nyilván megtenné és úgy élne.

Úgyhogy arra jöttem rá, hogy jó hülyék vagyunk.


És ez az egész - hogy hülyék vagyunk és ítélkezünk - olyan nagy baj.

Nem kéne ezt csinálni. Le is fogok szokni róla.

És légyszi, mindenki szokjon le róla.

*szó szerint azt mondta: zuzmó.