2017. augusztus 18., péntek

most

hogy tömeges igények mutatkoznak irántam a posztok után és a facebook is felszólított, hogy sok idő eltelt, írjak már, annyit tudok elmondani, hogy vérszemet kaptam, és a tükör, valamint a stokke tripp trapp* után rákívántam egy komódra. egyrészt, mert nincs itthon elég komód tárolóhely, viszont holmi annál több, másfelől meg ettől valamiképp egy csomó más fronton is a dolgok rendeződését várom és feltételezem (kissé megszállottan. az igaz.)

így folyó ügyeim, örömeim és bánataim mellett parádésan sok időt kúrok el azzal, hogy megtaláljam életem komódját. dacára annak, hogy pénzem momentán nincs rá.

mondjuk az ilyesmik nem szoktak eltántorítani egyáltalán.

más izgalmak nincsenek, hallgassatok zenét.**


* nem, nem fizetnek nekem ezért, hogy folyton róluk beszélek, de ha olvassák ezt, találhatunk megoldást
** nagyon remélem, hogy nem olvasnak kiskorúak. És nagymamák se.

a kép nem a vágyam tárgya. de szép, nem?

2017. augusztus 11., péntek

elmondom

miért nem fogható semmihez a világon, ha az embernek gyereke van.

rettenetes rosszkedvvel baktattam hazafele, 26 folyamatos munkanap után, hullafáradtan, közben próbáltam nem lepattintani a lánkát, hogy ne csicseregjen már feszt, mert már ezt sem bírom ki. Közben nyilván hülyeségeken járt az agyam próbáltam kisebbnek látni a hibákat, amiket mostanában követtem el.
És akkor megszólal ez a cicamaci-tündérkirálylány, hogy tudom-e, miért kedveli a csuklósbuszokat.
Nem, mondtam fáradtan. És nem is érdekelt. 

Megállt, és úgy, ahogy volt, az utca közepén tök komolyan elkezdte rázni a fenekét, mint egy igazi salsatáncosnő.

- Mert úgy mozognak, mint egy hernyó, tudod? A csuklósbuszok nagyon jók. Kedvelem őket igazán.

És csak tekergett.

Én meg annyira elkezdtem röhögni, hogy a könnyeim is kijöttek.





2017. augusztus 8., kedd

8* évvel ezelőtt

volt egy nap, amikor úgy viselkedtem ebben a városban, mintha turista lennék.
Fogtam az - új - fényképezőgépemet és úgy néztem mindent, mintha először látnám.
Élesen emlékszem arra a délutánra, október volt, de még szokatlanul meleg.
Este Für Anikó egy dalának 40 másodperces részletét** hallgattam végtelenítve.

Néhány nappal később szakítottunk a fiúval, aki miatt alig egy éve várost és életet váltottam.

Nemrég visszakaptam az új (régi) munkahelyemen a régi gépemet, és ma hirtelen hozzáfértem az akkor elmentett elképesztő mennyiségű fotóhoz.

Nagyon furcsa érzés. Azt hiszem, ez konkrétan az a szirupos mondat, hogy "megelevenedik a múlt".
Itt van mindenki. Durva. Nem fáj, de érdekes. Elég idegen.

*10 basszus
**nem ez volt, de majdnem

2017. augusztus 3., csütörtök

már majdnem

megsajnáltam magam, hogy mennyit dolgozom és mennyire rohadtul nincs semmi időm, tessék, ma is fél öt óta dolgozom, de aztán eszembe jutott két pitiáner, senkit nem érdeklő balfaszság, ami engem viszont két napja bosszant és aránytalanul sok helyet lefoglal a valóban fontos dolgok rovására az agyamban - amikor ráébredtem, hogy ha ekkora szarokkal ennyit tudok foglalkozni, akkor mégis van időm, tenger.
hiszen minden nagyon jól van akkor.


de ha már itt tartunk, rendkívüli módon foglalkoztat (ráadásul) az a megválaszolhatatlan kérdés, hogy miért akar MINDIG többet az, akinek egyébként is RENGETEG van.

2017. július 31., hétfő

szépek vagytok

és tiétek az élet, ismételgette a részeg úriember, akit ugyan látásból régóta ismerek, de ilyen állapotban még sosem láttam.

nem is mondott ilyeneket mondjuk.

most ennél hosszabbra is eresztette, de sajnos nem értettem, mit mond még ezen kívül, és gyerekkel nem akartam a végére járni, szóval otthagytuk a bicikliúton, ahogy teátrális mozdulatokkal mutatta az eget, a földet, hogy miénk, miénk az egész nagy világ.

hiszen milyen szépek vagyunk.

miénk minden.

olyan vicces volt és megható is egyben, kedvem lett volna meghívni egy sörre, de hát, na.

2017. július 27., csütörtök

amennyiben

fogalmatok sincs, mi a stokke tripp trapp, örvendezzetek. Ami meg engem illet, én hetek óta rá vagyok gyógyulva a kérdésre, hogy mi a megoldás ahhoz, hogy a gyermek felérje az átlagosnál magasabb étkezőasztalunkat, tehát alaposan kikupálódtam a lehetőségekből.
az idézett stt-t találtam ki, amiért nem gondolnék se 60, se 40 ezer forintot adni, és még 25-öt is nagyon szomorúan, amennyibe egy-egy szerencsésebb használt példány kerül.
meg ráadásul postaköltség, meg utaztatás, meg macera, áááá, rettenetes.
de mondjuk az is, hogy még mindig a bébiszékébe emelgetem a húszkilóst, úgyhogy nekiduráltam magam a problémának.

és már majdnem megoldották nekem a barátaim...

de most hiba csúszott a számításomba, mert összekevertem  egy időpontot.

én.

annyira jellemző ez.

rám.

2017. július 24., hétfő

vettem

egy tükröt az előszobába.

Már régóta akartam, de nálam ez az akarás kimerül abban, hogy tudom, előbb-utóbb szembejön. nem mentem érte se bútor-, se tükörboltokba, hanem egyszer csak megláttam azt az ovális, pontolyanfakeretű tükröt, amilyen az előszobabútor.

És  akkor megvásároltam, és azóta azon gondolkozom, hogy ha ez így megy (márpedig) fel fogok hagyni az erőlködéssel minden más irányban is.

Fel is kéne mondjuk, mert eszetlenmódra széles a kombinatorikai palettám, 180 verziót tudok azonnal egyetlen várakozást igénylő helyzet esetén felállítani, ami elég fárasztó, pedig semmi nincs, csak türelmetlen vagyok mindenhez.

Kivéve a tükrökhöz, de abban legalább zseni vagyok, kár, hogy nem látjátok, csudálatos az összhatás. Arról nem is beszélve, hogy nem értem, hogy nem csináltam már ezt meg korábban, a tükör baromi nagy találmány minden szempontból.

A kép nyilván illusztráció, a lustaságom köszöni a megértést.

2017. július 19., szerda

be kell vallanom

túl sok ruhám van.

Ezt nagyjából mindig is tudtam, most azonban feltűnt, hogy teljesen feleslegen, mert ezen a nyáron kb. hét darabot hordtam összesen*. Napok óta acélozom a lelkem a rendkívüli feladatra, hogy könnyen, gyorsan és hatékonyan megszabaduljak azoktól, amik nem kellenek, mert minek tároljak 50 kilónyi ruhát értelmetlenül, tök kevés a hely egyébként is nem áramlik rendesen a csi.

Na. Elmondom, hova jutottam az elmúlt három órában tudományos és konmari alapokon.

Ismerve magamat és a lelkesedésemet a pakolás iránt, még hazaérkezésem után gyorsan a nappali közepére szórtam az ÖSSZES ruhámat.

Mindenhonnan.

Mert ugye, ha már ott van, csak nem rakom vissza szelektálás nélkül**

Az elmélet szerint egyébként is csak egyben és egymáshoz képest látod, mire van szükséged. Nos. Erre a nagy, hét perc huszonhét másodpercig tartó munkára gyorsan vacsoráztam (kétszer).
Ettem egy fél dinnyét is, kell a folyadék.
Eddigre meglehetősen rosszul lettem, kizártnak tűnt, hogy elkezdjek hajlongani.

Kicsit leheveredtem a kanapéra, megtekintettem két egység Szomszédok nevezetű filmetűdöt, majd sóhajtozva kihúztam egy-két rongyot a kupacból.

Azóta megalkottam a "soha többé nem fog rám jönni, de nem dobom ki mert szeretem"; és a "szerintem még jó lesz ez, csak pár kilót kell fogynom" nevezetű alkupacokat.
Az alaphalmaz nem veszített jelentősen a tömegéből. Sőt.
Mondhatnám, hogy ugyanakkora, mint volt, de már így is eléggé kedvemszegett lettem tőle, és nem akarom, hogy további lehetetlen kihívások rohanjanak meg.

Most írok ugye, eközben sem pakolok, de közben sötét is lett, meg álmossá is váltam.

Az élet nehéz.

*kicsit, egészen kicsit újra dundus lettem, pont, mint tavaly, de senki ne pánikoljon, én sem szívom mellre. (nem mindig szívom oda)
** de. nagyon úgy néz ki, hogy egyre inkább de.

kép

2017. július 18., kedd

szeretni

sokféleképpen lehet.

Amíg nem volt gyerekem, mindent akartam.
És folyton együtt voltunk és egymás szájából vettük a levegőt, és fontos volt minden körülmény, hogy minden szép legyen, minden meglegyen; ékszerdobozok voltunk kívül-belül.

Kábé az összes fiúval egyforma volt a koreográfiának ez a része.

Őrülten fontosak voltunk magunknak, és a dolgaink csak pontosak és tökéletesek lehettek, kevesebbel nem is értük be.

Amióta már nem vagyok ilyen elbizakodott, azóta nem fontosak nekem a karrierben elérhető, a pénzért megvásárolható dolgok.
Úgy, ahogy annak előtte.
A tény, hogy anya lettem, azon a nyilvánvaló életbentartási és felülírhatatlan elsődlegességi, baromságokat kizáró életösztönön kívül azt az újdonságot is elhozta, hogy a kapcsolatoktól is egészen mást szeretnék.

Szelídebb és szabadabb, de kérlelhetetlenebb ez. Már nincs erő félmegoldásokra. Ezért nincs hely játszmákra, hazugságokra, gyökeresen eltérő felfogásokra. Ha a lényeges dolgokban nem ugyanaz a végcél (mindegy, hogy közben ki melyik úton jut oda) akkor arról a pár közbülső állomásról is egyenesebb lemondani.

Az élet nem megalkuvás.



2017. július 17., hétfő

volt valami

ami már napközben bosszantott,
hazafelé volt egy furcsa találkozásom,
itthon pedig várt egy felkavaró csomag.

most iszom egy bort főzök egy lecsót
hogy hagymapucolás közben feltűnés nélkül kibőgjem magam.

élni tudni kell, na.




update: tönkrement az aprító motorja. megy ez. :)

úgy meg

tudok örülni egészen semmi kis dolgoknak.

Sok más mellett, amiket nem, ezt kifejezettem szeretem bennem.

Reggelente végignézem, ahogy a cukrászda kinyit: ahogy kipakolják a székeket, kikerül minden nappali díszlet, ébred a tér.


Az emberek jönnek-mennek az éles reggeli fényben, kezdődik a szokásos lüktetés.

Ettől a kis darabka tértől és égtől mindig megjön belém az élet, a hit, hogy ünnep a reggel, és hirtelen belobbant a vágy, hogy most, azonnal, MINDENT meg kell csinálni amit eddig nem.

Imádok élni.

2017. július 16., vasárnap

nem tudok most

sajnos sok időt eltölteni annak az elméletnek a pontos felkutatásával, amely arról szól, hogy az emberek éppúgy működnek bizonyos szempontból, mint a kémiai elemek: meghatározott vegyértékszámmal. Azaz: ha túl kevés a fontos ismerős, rokon és barát száma, akkor hiánytünetek mutatkoznak a szociális életben, ha túl sok, akkor pedig komolytalanná és kezelhetetlenné válik ugyanez. Az optimális (és fenntartható) kapcsolatok száma 17 körül van, nem emlékszem pontosan, egyetemista koromban olvasott (hallott) adatokra ki emlékszik rendesen?

Mindenesetre csak azt akarom mondani, hogy az internet semmiképp nem számít ezek közül egynek. Idegeneknek beszólni pedig kifejezetten karmikus mínusz pont. 

Ma reggel, ahogy kinyitottam a virtuális világ kapuját, valahogy egy csomó mocsok dőlt ki onnan. Nem személy szerint ellenem irányulók, de olyan rossz kedvem lett egy perc alatt: iszonyúan tahók vagyunk egymással.

Egy kreatív csoportban valaki elújságolta, hogy összeköltözés előtt dobta a fiúja, és csomagban küldte vissza a cuccait. Erre a lány, sírva ugyan, de csinált valamit a dobozból, és feltöltötte a képeket. Erre mindenki tojt a kreativitásra kéretlen párkapcsolati tanácsokat kezdett osztogatni. 

Egy másik csoportban valaki elújságolta az örömét, hogy vidéken vett házat, kezdődik az új élet. Na, itt mi volt a legérdekesebb momentum? Természetesen az, hogy mennyi volt. 
És ilyenek, sorban. 

Nem szándékozom feladni a hitemet, hogy az emberek érdekelnek engem és én szeretem őket. 

Mondjuk nem kis kihívás ez nekem. 



2017. július 15., szombat

szerintem a szerelem

a színesedő hajnal,
 az első mosoly,
a reggeli kávé,
a remény az új napban,
a kulcs kattanása a zárban,
a cinkos üzenet napközben,
valahány sóhajunk,
a siető délután,
a bevásárlócetli,
a játszótéri homok a szandálban,
a viszontlátás öröme,
a végtelen beszélgetés,
a térdcsapkodós nevetés,
a titkos szövetség,
az alkonyat az utca fölött,
a borospoháron megcsillanó fény,
az ágynemű suhanása,
az álmok érkezése,
a színek, amiket egymástól kaptunk,
az élet, amit egymásnak adtunk,
a kérdés, amire igenis van válasz.

2017. július 14., péntek

a munka

kitölti a rendelkezésre álló időt.

most (akaratomon kívül) ezt bizonyítom, kb. egyvégtében,

másfelől lassan szobrot állítok magamnak, úgy meg vagyok hatódva a felismeréstől, hogy
e g y é b k é n t milyen teherbírásom lehet, ha annyi idő alatt, amennyicske máskor jut bizonyos dolgokra, mennyi mindent meg tudok csinálni.

és milyen kurva keveset most, hogy volna elég időm.

azért csak azt mondom, mindannyian hősök vagyunk. ha párhuzamosan van munkád, gyereked, életed, barátaid, családod, pluszmunkád, hobbid, lakás, amit rendben kell tartani, esetleg kert, amit gondozol, ááá, teljességgel érthetetlen, ki hogy fér bele az életébe idejébe.

2017. július 11., kedd

korábban mindig mindennek

meg akartam adni a módját. Azt hittem, a dolgokat (jól) csinálni csak akkor lehet, ha minden együtt áll, az összes ahhoz való körülmény a kedvezőnél is kiválóbb.

Úgy hittem, írni csak akkor lehet, ha van hozzá tölgyfaasztal, ódon forgószék, megannyi írói kellék.

Hogy élni csak akkor lehet, ha megvan minden hozzávaló. Férj, ház, gyerekzsivaj, barackbefőtt, léckerítés.

Hogy például vizsgázni is csak akkor lehet, ha tudsz mindent, ha volt rá elég időd, ha volt hozzá anyag, kened-vágod á-tól cettig.

Kellett ehhez jó néhány év, mire rájöttem: nem (csak) így megy.

Hány vizsgám volt, példának okáért, ahová a tökéletestől (kicsit!*) elmaradó tudással mentem. Aztán meglett valahogy.

Meg nincs házam, meg csomó minden másom se. És mégis élünk. Valahogy.

Váratlan módon nem lett közben tölgyfaasztalom se, és forgószékem sincs. (Illetve van, csak ahhoz az asztalhoz pont nem tudok leülni sohase, amióta viszont van gyerekem.)

Mostanában  hurcolok mindenhova egy nyúzott füzetet, le is van kávézva, a gyerek is rajzolt bele, teljességgel követhetetlen, mit mikor írtam bele, és hova. Van olyan, amit a telefon fényénél éjjel kapartam bele, ezért az olvashatatlan is. De van, és már a puszta léte is felvillanyoz. Nagy lépés ez nekem.

Nem lett persze semmi a kedvezőnél is kiválóbb, de már nincs hova várni.

Elkezdtem írni, örömmel tudatom, aki ismer, tudja, hogy húsz évig vártam ezt, csak kurvára féltem, hogy elvesztem az álmom.
De már nem félek, mert nem megcsinálni nagyobb hülyeség, mint rosszul csinálni, vagy akár álmot veszteni.

Ebben a felismerésben természetesen sok elvesztett álom van, de a legtöbb hozott is, nem csak vitt.

Ezért vagyok most itt.

És egyáltalán: amíg élünk, addig még mindig történhet valami.
Nem én mondtam, hanem a Szerb Antal, neki muszáj hinni.

* nem kicsit