2016. december 28., szerda

hogy kell

gyíknak* lenni, azt mesélem most el. 



Évek óta bosszant, hogy a a lépcsőházban a lakásom előtt dohányoznak azok, akik a saját lakásukat óvják a füsttől. Ez egy elég szerencsétlen helyzet, mert kedvelem is őket, meg vitát se akarok, ugyanakkor a büdöset sem bírom. Így harcom meglehetősen egyoldalú: úgy csinálom, hogy nem is tudják, mennyire kikészít a bűz. 
Mostanra viszont egyre többször durran el az agyam azon, hogy bejön ez a szag, de többnyire vagy lehiggadok, mire elindulnék megbeszélni ezt, vagy nincs rajtam elég ruha és lusta vagyok öltözni, vagy mire kiérek, befejezik a hadműveletet. 
Ma volt az, amikor elszánt is voltam, meg felöltözött is amikor megéreztem A Szagot, és rohanvást fel is téptem a bejárati ajtót. Nyitottam a számat szólásra, de a szomszéd megelőzött. 
Bájos mosollyal boldog új évet kívánt és becsukta az ajtót. 
Én meg ott maradtam a szólásra nyílt számmal. 

Úgyhogy nem nagyon tudtam jobbat, becsuktam. 

És most egy kicsit puffogok. Addig is, míg eljön az én időm, rászokom a dohányzásra sokat olvasok az asszertív kommunikációról, hogy addigra meg nehogy ne tudjak érvelni az érdekeim mellett. 
Jajj, de kurva bonyolult a világ, komolyan mondom már. 

* én vagyok a gyík, mielőtt megint téves értelmezések születnek. Itt jegyezném meg azt is, hogy nem a pasim a kazánszerelő. 

2016. december 27., kedd

mentális

és alkotói válságban vagyok/vagy a hülyeségnek a termékeny fokán, még nem egyértelmű. Az elmúlt egy hónapban kétszer derült ki valamiről, aminek létezésében sziklaszilárdan (hivatkozási alap gyanánt egyébként) hittem, hogy nincs.
Hogy nem létezik.
Az egyik egy dráma volt, amire egy cikkben hivatkozni akartam, ezért egy hónapnyi aktív kutatás után végül nem átallottam egyetemi tanáromhoz fordulni, mondja már meg, mi az. A másik meg egy klasszis írónő az életemet meghatározó teóriája, amire minden szerelembe eséskor és helyette hivatkozom. Hogy de hát nekem olyan kell. Én anélkül sehová, Én anélkül semmit, senkivel.

És nincs.

Se egyik, se másik.

Bolhaszar az emberiségnek, tudom, de nekem a fél életem ezek bűvkörében telt el. Úgyhogy most megírom AZT a drámát, meg közzéteszem azt a tézist, amiről azt hittem, már fel van találva.

Legalább vannak céljaim.

Bár elég idegesítő, hogy mi lehet még az álomszép egyetemista koromban, amiről még ugyanígy ki fog derülni, hogy fikció. Jó, nem.
Kevés dologban hittem mindigis.
De azok legalább ilyenek voltak. 

2016. december 26., hétfő

ha rangsorolni kell



a legszürreálisabb karácsony díjat minden bizonnyal ez kapja majd*. Nekem pedig nincsenek nagy vágyaim, csak legyen együtt mind, akit szeretek, azt' jó napot. Na, ez a része legalább meg is volt (köszönöm Jézuska) - az már terven kívüli, de cserébe minden jóért betudható kvázi áldozat volt, hogy a szentestét (annak éjszakáját) fertelmes kínok között, természetellenes állapotban** a legkisebb helyiségben töltöttem. Nem szolgáltam szerintem erre rá, most mért: más is eszik kocsonyát, töltött káposztát, halászlét, kacsacombot, nem?! Ja, hogy beosztva? Oké, nekem az anyám zseniálisan főz és ritkán látom, majd még megsértem, hogy nem eszem a főztjéből, így gondoltátok? De legalább inni azt mértékkel ittam - ez már a jelek szerint viszont nem nagyon nyomott a latban. Eljött aztán karácsony első napja. Nos. Erről nem sokat tudok mesélni, mert még előző este mesemondás közben beállt a hátam - ezzel együtt különösen nagy teljesítmény volt az ezt követő éjszaka - és másnapra szerintem be is lázasodtam, meg mindenféle más bajaim is lettek, tehát ágyban, párnák közt, kábulatban telt a nap, csak a fájdalmaim ébresztettek fel időnként: úgy is, mint széthasadó fej, forgó gyomor, beszakadó hát. Még a gyerek is lábujjhegyen járt, értékeltem is ezt mód felett. 
Egész napos élelmem csak egy kis főtt répa, krumpli (de sós!: christmas de lux), estefelé gyümölcs volt. Aztán, bár nem tudtuk, mi a baj, de egy alvóflex (by J) mindenre megoldás (by Mami) és igazuk is lett. Nagy szerencse, hogy a második napra emberformát tudtam ölteni, mert ekkor vissza kellett érkezzek a bázisra. Busszal. Ó, csodás találmány ez. 

Nos. Aki nem bírja a naturális részleteket, azt most hagyja abba. Tényleg. 

Én ugyanis még nem voltam teljesen jól, de ez egy átszállással negyed óra híján három órás út. De úgy gondoltam, hogy egyrészt muszáj, másrészt meg a saját testemnek könnyebben vagyok ura, mint ahogy egy négy évessel általában boldogulni lehet. Na. Ez nem mindig van így, ezt is be kellett látni valamikor. 

Szóval az átszállás az félút körül van. Eddigre már rendkívül jól szórakoztam, mert az első buszon az utolsó 20 percre felszállt egy lánka, aki ízes-mázos boldogságban nyomta telefonon az esti frigy részleteit. 
- Babaaaa, van pénzeeeed? Na ne csinááááld, tudom, hogy van. Kifizeted az utamat? Figyelj, akkor meghívsz egy kávéra? Hát hova? Csak van nyitva egy kocsma? Hogyhogy hol, hát a pályaudvaron! 
Ne mondd, hogy onnan is ki vagy tiltva! Akkor felmegyünk hozzád! Jó lesz? Baba, jó lesz, na! 
Nagyszerű volt, komolyan. 

A következő busz érkezéséig volt fél órám, na, mondom, ezt nem is lehetne másra használni, mint amire való. Ismerem ennek a pályaudvarnak az ilyesféle vonatkozásait, tehát először az Utasellátó nevű klasszikusban próbálkoztam. Ó, az egy élmény volt. Mint egy hetvenes évekbeli film díszlete. Belépve köszöntem. Senki meg se rezzent. Se a kissé mákonyos pultosnő, se a hasonló állapotban pultot támasztó 3 vendég. Megálltam a pult előtt és vártam, hogy ügyet vessenek rám. A nő csak szigorúan koncentrálva töltögette a Fantát egy üvegpohárba, emlékszem, van úgy, hogy ittasan az ember szénsavasat kíván. Miután hosszan nem értem el az ingerküszöbüket, és láttam is, hogy nincs is, amiért jöttem, muszáj volt felkeresnem azt a helyet, amit pont el akartam kerülni. Nagyon igazam volt, de ezt akkor még nem tudtam. Úgy kezdődik, hogy tök sötétben az ember a telefonjával kiolvassa a (helyesírási hibákban nem szűkölködő) szöveget, miszerint 150 forint a bejutás. Csak 100 és 50 forintos érméket fogad az egyébként fém postaládának kinéző rendszer, tehát még hezitálhatunk kicsit, hogy kell-e annyira, hogy bedőljünk ennek a nyilvánvaló megtévesztésnek. De kell. Nos. A tök sötétben hatalmas a szerencséd: van két olyan érméd. Bedobod. És basszki, nyílik. Bemész. és olyan sötét van, hogy megáll benned az ütő. Vársz. megállt ütővel, és nem történik semmi. És akkor újra előtúrod a telefonodat, megkeresed a villanykapcsolókat és nekiesel az összesnek. Semmi. És akkor még mindig döntési helyzetben vagy, hogy továbbviszed még két órát, vagy kipróbálod magad a sötétben. 
Én akkora hős vagyok, de komolyan. 
Persze, hogy rápróbáltam. Telefonnal, kézitáskával, hátizsákkal, télikabátban beevickéltem a két előhelyiséges női mosdónak nevezett hát... nem is tudom, mibe, és nagyon elmésen úgy döntöttem, hogy mindenhova viszem a mózsikat is. Ha erre ott valaki rákérdez, nem tudtam volna megmagyarázni, de az élet engem igazolt. Alighogy megkezdtem a manővert (télikabát a nyakamban, lábaim szinte zárva, hogy a nadrágom se érje az édes anyaföldet) hallom ám, hogy valaki nagyon be akar jutni. A hangok alapján úgy vélem, ajtóberúgással érte el a sikert, a további hangok alapján valószínűsítem, hogy hányt is. Menet közben. Én eközben, azzal a gyenge gyomrommal (némi krumplival -de sóssal!) az öklendező hangfoszlányokat rosszul tűrve azon gondolkoztam, hogy miben vagyok jobb: láb közé célzásban, vagy a pisiabbahagyással párhuzamosan tudok-e 180 fokot fordulni hirtelen és úgy célozni? 

A helyzet aztán kulminált: némi bélmozgásra utaló hangok még szűrődtek, de aztán, bárki volt is az, távozott. Ja, nem tudni, mitől, eddigre valahogy lett villany. Az előtérben. De a semmihez képest ez milyen jó volt! Magas ég! 

Na. Innentől csodás volt a hazaút, karácsony második napja van, köszönt és minden jót kíván, két gerle és egy csíz a csupasz körtefán.

* esélyes még a két évvel ezelőtti, amikor elvittem sétálni a kisgyereket, hogy ne találkozzunk a Jézuskával, de a gyerek elaludt és vagy 5 kilométert vittem az ölemben, mert a hidat, amin keresztül rövidíteni akartam, időközben megszüntették a folyó felett, így muszáj volt megkerülni az egész tavat.
** amennyiben az a természetes, hogy a fejünk van feljebb

2016. december 22., csütörtök

lélektanilag

még megértem magam meg a motivációim, de ez az egész helyzet máskülönben nehezen védhető.
Az utolsó napjaim (EGY HETET) a kazánszerelővel töltöttem, szegény majdnem itt is lakott már, de hát értsünk meg engem is, soha nem is nagyon voltam hozzászokva, hogy tartósan idegeneket kerülgessek az összes szférámban. Amikor vissza kellett szerezni a pótkulcsomat, hogy odaadhassam a szerelőnek, az eléggé megviselt, de hát ekkor még előttem volt a történet java, mit sem tudtam az életről.
De igazából nem ezt akarom elmondani, hanem hogy mennyire nem tudtam emiatt se, meg az elmúlt két heti munkám végett se azonosulni ezzel a karácsony-témával. Meleg se volt meg szeretet se kedvem se, a végére pénzem se, voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, aludni se lesz hol, hát hiányzott ez a móka, mint egy falat kenyér.  Senkinek nem volt időm ajándékokon gondolkozni, mert nyilván túl későn álltam volna neki, ha idén neki tudtam volna állni, de már azt se. Van akinek megvan az ajándéka korábbról, na azok csak a postára nem jutottak el. A lánkának (szintén korábban) akartam valami nagyszerű ajándékot, felfújt arccal gondoltam a fekete pénteken, hogy lószart se fog pörgő-forgó színpompás teknőst kapni hétezerért, mert NEM és kész, erre (a kazánsztori kipattanása előtti éjszakán) megrendeltem neki egy sokkal nagyobb lószart tizenkettőért. Mentségemre legyen mondva, egyrészt ez az álma, másrészt meg nagyon is jól tettem, mert a később bekövetkezett események tükrében ez zseniális megoldásnak bizonyult.
Na de a lényeg. Hogy nekem milyen isteni barátaim vannak?!
Meg vagyok hatódva, komolyan. Kénytelen vagyok elhinni, hogy kedvelnek, mert érdekből több okból nehezen kivitelezhető a velem való barátkozás (mondjuk lehet, hogy a kapcsolati tőkém, úgy is mint 9 - kilenc - kazánszerelő, esetleg a k. értékes(sé vált) kazánom a motivációjuk - de ennél több nem nagyon szól mellettem).
Szóval köszönöm. Annak, akit illet, azt, hogy van.
Olyan boldog vagyok, komolyan.

2016. december 21., szerda

Titkos viszonyunk



egy hideg péntek délelőtt kezdődött. 
Megelőzte ezt a hosszas, szisztematikus és rendkívül lázas kutatás, melynek során ismerősöket, ismerősök ismerőseit zaklattam kétségbeesetten, nem ismernek-e egy pont nekem valót?!
Számtalan kudarcot vallott beszélgetés után jött el ő. Az igazi. Az egyetlen. Első találkozásunk vidáman telt, és gyorsan, könnyedén búcsúztunk. Második alkalommal nagyon izgatott voltam, amikor hívtam. Végül ott is hagytam a lakásomban.
Viszonyunk ezennel szintet lépett.
Amikor nálam volt, a lakásban áradt a meleg, a szívekben az öröm. Megígérte, hogy minden rendben lesz. És én hittem neki. Napokig vidáman éltem, mígnem újra találkoztunk. Órákat töltött nálam, amíg ott volt, minden újra rendben volt, a világ ígéretes helynek tűnt. Kapcsolatunkban aztán eljött a pont, amikor kulcsot is adtam neki a lakáshoz, dolgom volt, nem tudtam vele maradni, de akartam, hogy ő maradjon. Másnap reggel elküldtem neki a kapukódot is. Eddigre már kívülről ismerte a lakás minden zegét-zugát. Tudta, hogy nem vagyok az a tipp-topp háziasszony és hogy életünk meglehetősen hektikus, de megértő volt és elfogadó. Igyekezett segíteni, amiben tudott. Óránként beszéltünk telefonon. Már nem bíztatott.
Szívembe lassan aggodalom költözött. Viszonyunk hűvös-udvariassá vált.
Most várom, hogy visszaadja a kulcsot.
Remélem, ha elmegy is, a meleg megmarad.
Ó, azok a csélcsap kazánszerelők!

2016. december 19., hétfő

talán már

mondtam, hogy meggyőződésem, miszerint én vagyok az oviban a furcsa anyuka. aki soha nem ér oda időben, aki rollerrel jár, akinek a gyerekéért feszt random anyukák mennek, aki mindig minden dátumot elfelejt, ilyenek. És még csak azt sem mondhatom, hogy direkt csinálom, én pontosan ilyen vagyok, meg a körülmények is. Ma sikerült szintet lépnünk szerintem. Jött megint az óvónéni aláírnivaló papírral (nem tudom, hogy csinálják, de MINDEN NAP alá kell írni valamit) és nagy arccal mondtam, hogy nem jövünk két ünnep között. Mert azt hittem, ez lesz a kérdés. Meg azt is hittem, milyen jó fej vagyok. Az óvónéni kicsit meghökkent, és mondta, hogy akkor nem is lenne hova, mert nem lesz óvoda. A kérdés az, hogy csütörtök-pénteken hozom-e a gyereket.
Hogyne hoznám?! Hökkentem erre meg én.

Na, hát ezért nem értjük meg egymást soha, az óvoda, meg én.

az elmúlt

napokban kicsit többször kellett megbíznom számomra teljesen vagy részlegesen idegen emberekben (volt, hogy saját döntésből, és volt hogy nem volt választásom). A népmesei tanulságra, hogy "a vége jó, minden jó" - kicsit még várunk, addig pedig kussolunk, Andi barátnőmmel egyetemben, mert egymástól független történések sorozataként teljesen önállóan arra jutottunk, hogy mindig lehet szarabb, szóval nem rinyálunk. A magam részéről persze erősen bízom benne, hogy innen már csak felfele van, de jobb az ilyen kijelentésekkel nem kapkodni, mert mattot ad az Isten, aztán nézhetünk.
És, hogy valami cuki is legyen: a gyereknek képtelenség megmagyarázni, hogy a Rudolfról szóló dal a "Szürke patás". Tántoríthatatlan a hitében, hogy az bizony "Szürke barnás". És utcahosszat így is énekli, roppantul élvezve, hogy csilingel, amerre jár. És be nem áll a szája, és folyamatosan tolja, és amint kicsit lanyhul a figyelmem, képes visszakérdezni,  hogy "hm, anya?!" (Napirenden továbbra is Jézus és barátai meg a tetkós rágó. Nem akarjátok tudni.)
Annyira jófej és imádnivaló, hogy szavak nincsenek és egész nap csak puszilgatnám, de hát hogy néz az ki. 

2016. december 15., csütörtök

feszített

a tempó, én nem tudom, ez az egész hogy tud így zajlani minden évben máshogy ugyan, de végeredményben mindig ugyanígy, hogy 9 nappal karácsony előtt még ezzel az egésszel nem volt különösebb idő foglalkozni, rettenetes, de komolyan. Közben visszasírom az időt, amikor csak komplett szennyvízhálózatokat kellett kitalálnom fejből, hogy a házunkban meg a házunk alatt meg a városban hogy jönnek-mennek a vezetékek, hogy jön be az ivóvíz, meg hogy megy ki a koszos... mert most, amikor - érthető és indokolt okokból - Jézus a téma, már annyira sem vagyok magabiztos, mint holmi csövek ügyében. Megszületett Jézus(ka),  anyukája Mária, apukája József, az ács, és meglátogatták a királyok. Szűkszavúan és lényegretörően kommentálom esténként a városi Betlehemet, a hézagok (miért született, miért szalmában, miért van mindenhol -minden templomban, minden Betlehemben -  Kisjézus; hogy fér el egy pici baba kezében annyi ajándék, akkor hány Jézus hozza összesen az ajándékokat, egy pici baba hogy tud járni, stb., stb., stb.) kitöltésével nem nyerném el a vallástörténészek tetszését, de az se kis dolog szerintem, hogy próbálom koherenssé tenni a sztorit négyévesek számára, jajj, napok óta akarok is szerezni egy óvodásverziót a Bibliából, de még arra sincs időm. (Már eleve magyarázd meg, mi az, hogy Megváltó, köszi.) Közben mellékesen, az igazi boszorkányfélő gyerekem még keresztkérdéseket tesz fel Lucáról is. Egyelőre nem mondtam meg neki vele kapcsolatban sem a (teljes) igazságot, iszonyú csúsztatással most az a kommunikált verzió, hogy Luca egy jó boszorkány, aki a nagylányoknak segít kideríteni, ki lesz a férjük. (Ezügyben kivételesen nem várok kommenteket, pontosan tudom a keresztutas, székreállós boszorkánysztorikat,  ááá, de nehéz egy okos gyerekkel, komolyan mondom.)

Na, ami a karácsonyi hangulatot illeti tehát, az most a hit felől érkezik, nincs is pofám különösebben káromkodni és rosszakat gondolni, még a legidegesítőbb embernek és helyzetben is csak annyit mondtam valakinek, hogy milyen jó fej vagy, remélem figyel rád az Isten. Mondjuk ugyanezt mondtam fél órával később valakinek, aki nagyon meghatott, de hát ennél szebbet pillanatnyilag tényleg nem tudtam akkor mondani, remélem, mindenki megkapja, amit érdemel.
Idén különös tekintettel a Titkos Cinkostársunkra az oviban, aki minden reggel becsempészi a gyereket a csoportba úgy, hogy a lánka ne sírjon, meg a Zsófira, aki a saját két gyereke mellett képes és hajlandó pesztrálni még az enyémet amikor nekem dolgozni kell - úgy, hogy még ő ajándékozza meg ezek után a gyereket, mert oda is jött a Télapó... és a Veronikára, aki a három (3!!!) gyereke mellett képes ugyanezt megcsinálni. És köszönöm, hogy van az az anyuka, akivel ugyancsak egyszer találkoztunk de képes volt nem frászt kapni amikor felhívtam, hogy aludhat-e náluk a gyerek, hanem mosolygó hangon mondta, hogy igen. És köszi a jófej kollégáimnak, hogy tűrik, hogy bevonszolom a gyereket. Aki hát, mi tagadás, tényleg tud hisztizni, hiába is állítanánk mást.
És köszönöm az Édes Jó Anyámnak, akit most meg kéne gyógyítani, hát különben minden mindegy. de anyukám gyógyuljon meg, ezt kérem karira, jó?
Köszönöm.
Jól fogok viselkedni, nem panaszkodom, örülök annak, amim van, megígérem.
Szia Jézuska.
é. 

2016. december 13., kedd

Sajnos



a múltheti trauma, amit a gyermek okozott saját születésnapján számomra, nem tette lehetővé, hogy hamarabb beszámoljak a szülinapi eseményekről, és most is erősen gondolkozom, hogy egyáltalán képes vagyok-e rá.
Ez egy olyan szülinap volt, és most nem dicsekszem, amit még az öregotthonban is hüledezve fogok mesélni a Jenő bácsiknak, hogy az volt az Drágáim, az a nap, amikor félrement minden.
Mert az úgy volt, hogy mielőtt felvirradt a nap, én már zörgős (de legalább aranyszínű) papírba csomagoltam a tengernyi ajándékot, amitől a szállóvendégünk kicsit ingerült volt, de hát nem neki volt szülinapja – és mire valóságosan felkelt a nap, már a karomon egyensúlyozva a telefonomat, meg az ajándékok egy részét mentem ébreszteni az ünnepeltet. A telefonban a Halász Judit néni énekelte a vonatkozó dalt, és én szívem minden szeretetével köszöntöttem is a négyévessé lett nagylányt. Aki kivételesen hajlandó volt öltözni és szót fogadni, mert tudta, hogy még ovi előtt elhozzuk a cukrászdából a miniontortát hatezerért. Most ne menjünk bele, hogy szükség van-e közös ünneplésre a csoportban, megoszlik erről a véleményem magamnak is. Látva a gyerek örömét persze minden megér mindent, megalkuszom egy ezred másodperc alatt, ugyanakkor viszont felmerül bennem a kétely, hogy ha most ez van, hova jutunk érettségitájt, de hát mindegy, majd járok szakemberhez, vagy asztrológushoz, vagy mit tudom én, majd kijövünk ebből is.
Ami tehát a napnak ezt a részét illeti, csodálatosan telt a következő mintegy 10 óra, amíg haza nem értünk. Az én nagyravágyó kedves kisleányom már korábban (alig egy hónapon át folytatólagosan) jelezte, hogy a szülinap úgy szülinap, ha otthon is van torta, tehát a 620 dolgom közepette és egy rendkívül jószándékú kollégának köszönhetően lett még egy torta, meg héliumos lufik, elvégre bazmeg szülinap.
Aznap még egy Mikulásünnepségre is hivatalosak voltunk, ez viszonylagosan lezajlott emlékezetes botrányok nélkül, bár roppantul be voltam rezelve, hogy a gyerek a felkínált szalonna vagy szaloncukor opcióból nem az utóbbit fogja választani. De itt még tudott viselkedni. Otthon azonban bekövetkezett a pokol.
Mondjuk én kezdtem.
Tisztelt Bíróság! Esküszöm, csakis a jószándék vezetett, amikor kb. egy hónappal ezelőtt megvásároltam a 4-es számot gyertyából, amit a torta tetejére kívántam applikálni. Esküszöm, hogy jóhiszeműen jártam el akkor is, amikor azt a szart elrejtettem.
Igen, kitaláltátok, jól elrejtettem. Aznap este 20 percig kerestem dühtől egyre vörösödő fejjel, a gyerek egyre élénkülő követelőzésétől némileg szétesve azt a gyertyát, a vége felé már motyogtam is, ilyen leszek nyilván 40 év múlva, „de hát hova tenném, ha el akarnám dugni?” Miután az egész lakás összes zugát feltúrtam, és persze nem lett meg, kissé felemás megoldással mindent bedugtam gyertya gyanánt a tortába.
Az éngyerekemet viszont nem olyan fából faragták, hogy félmegoldásokkal beérje. Tehát teljes erőbedobással hisztizett, hogy nem ilyen lovat tortát, nem ilyen gyertyát akart. De nem ez volt a legrosszabb különben. Hanem a kérdés, amit úgy kaptam, hogy alig álltam a remegő, kisszoknyás lábamon a fáradtságtól: „Mi az igazi meglepetés?”
Egy ilyen nap után. 
Szóval én mostanában nem akarok több szülinapot, karácsonyt, ünnepet, köszönöm. 
Mondjuk, ha addigra előkerül, a 4-es gyertya mostantól 10 éven át felhasználható az én tortáimon. Hát, ebben a korban már mindennek tudni kell örülni, Jenő bácsik.

2016. december 6., kedd

A Télapóról

mostmár mindig a tegnap éjjel fog eszembe jutni. Meg a ma reggel. 
Tegnap totál összeszakadtam, hogy mennyire tróger anya vagyok, hogy még egy rohadt peonzét (ami igazából peonza) se tudtam beszerezni, és vakmerő lépésre szántam el magam. Levelet írtam a gyereknek (posta a csizma), miszerint én, mint Télapó hallottam hírét, hogy peonzét (peonzát) szeretne, de sajnos a Nagy Mikulásraktárból kifogyott, ezért a kérést továbbítottam a Jézuskának*, és karácsonyra a Kolléga elhozza a vágyott peonzét (peonzát). És viselkedjen jól, és akkor jövőre is eljövök. 
Persze meg kellett kicsit dolgozni a papírt, tehát az adventi gyertyák lángjánál dolgoztam a projekten, Ó, csodás estém volt altatás után. 

Ma reggel. 
A kislánka nagyon be volt tojva, hogy kap virgácsot a Télapótól, és amilyen szemét anyja van, kapott is. De csodák csodájára reggel mintha észre sem vette volna, nagyon ügyesen kerülgette anélkül, hogy akárcsak egy pillantást is vetett volna rá. 
Óvodába menet persze szóba hoztam, mondom, mit gondolsz arról a virgácsról, miért hozhatta a Télapó? 
Megvetően mért végig. 
- Anya, én azt nem fogom használni! 


* gondolkodtam erősen, hogy ne Jézust írjak-e inkább esetleg, de túl keménynek tűnt, olyannak, mintha a vezetéknevén szólítanám 

2016. december 5., hétfő

sejtettem

hogy ez lesz, hogy majd annyi minden történik, és persze idő meg nem lesz több, mint volt, és aztán megint nem írok, ó, a mindenemet. 
de közben az van, hogy a békés advent, meg a lecsendesedés, meg a szeretet és béke nem tudom, hol van, bennem például nem tud megszületni ebben a hajszában, hanem nagyon is csak olyan illetlen gondolataim vannak, hogy a hűtőben vészhelyzetek esetére tartogatott pálinkára ráhúzok és/vagy bőgök. 
lehet különben, hogy mindkettőt megteszem. 
és szerintem meg is érdemlem. 
nekem ma esett le, hogy a holnapi télapó az azt jelenti, hogy holnap REGGEL jön meg a kapor fehérszakállú, tehát a zsákmányt ma meg kell szerezni. ráadásul az én gyerekem hetedikén született, és idén a nagyiék ajándékát is nekem kell prezentálni, amiről nem tudtuk, mi az. 
de legyen meg. 
a télapócuccokkal, az anyuka-szülinapi ajándékkal együtt. amiről szintén nem nagyon tudtuk, hogy mi az. vagyis tudtam hogy egy hörgő dinó. (b+) amit hol lehet 16.00 és 16.30 között beszerezni, ugye.
na mindegy, volt ennél nagyobb kínom is különben ma délután. délelőtt még nagyon röhögtem a kollégáim naivságán, hogy sietni kéne a csokimikulásvásárlással, mert aztán nem lesz - mondták ők, én meg pökhendien néztem, hogy kis buták, hol élnek ezek, hát piacgazdaság van, meg minden,  mi szemnek, szájnak ingere. 
aha. a második boltban 16.19-kor majdnem elbőgtem magam, mert nem volt kurva csokimikulás. (de már legalább volt néhány más dolog a táskámban, mintegy 16 ezer forint összértékben, én nem impulzusvásárló vagyok, hanem pánikvásárló. igen, vettem dinót is, meg dinós könyvet is, majd megszakértjük, milyen dögöt kapott. (jajj, milyen elmés vagyok, most nem?!) 
elrohantam az óvodába, úgy tekintem, hogy van személyiségi joga az intézménynek, ezért nem panaszkodom, de annyit talán elárulhatok, hogy 120 odajáró gyerekből csak az enyémnek van olyan balf, béna anyja, aki nem tudja megoldani a pénteki elhelyezést, lévén az ott dolgozóknak aznap továbbképzés. 
na. ovi után megtekintettük a téren a Mikulást, a gyerekem minden adandó alkalommal megszerezte a szaloncukrokat, megtekintettük a kulturális műsort (gyerek a küzdőtéren pogózva).
Ekkortájt történt, hogy egy kollegina megkérdezte tőle, mit kért a Télapótól. Éngyerekem közölte, hogy peonzét. És én menten lesápadtam, mert tényleg, de már esélye sincs szegény Télapónak azt hozni. 
No, fergeteges jókedvem fokozódott. 
Fél hatra elmentünk fodrászhoz, mert J  beígérte az oviban, hogy rá sem fognak ismerni, úgy levágatja a haját. 

Aztán hazavonszoltam fáradt testemet, miközben persze a lánka ugrándozva, énekelve jött mellettem. A lépcsőházban sajnos megtaláltam a csomagot, amit én rejtettem oda délután, ebből újabb hiszti lett, mert neki miért nincs új pulóverje, (Az enyémet a Bernitől kaptam, ezúton is csókolom érte, csodálatos.) Áááá, mondjátok, hogy minden négyéves ilyen önző, különben eret vágok magamon. 
Aztán már csak ketten köszöntek el tőlem gyorsan telefonon, mert nem hallottak a gyereküvöltéstől semmit. 
Így élünk. 

Viszont hallgassatok kicsi gesztenye klubot (öööö ha gyereketek van) az valami elképesztően jó. 
Nem, nem Halász Judit. De legalább nem Kerekmese, mert azok engem megölnek.

ui. teljesen jellemző, hogy egyetlen dolog miatt kezdtem el ma írni, hogy azt megörökítsem és ne vesszen el. nyilván azt nem sikerült leírni.
hogy milyen gyerekem van e g y é b k é n t.
tegnap buborékokat fújt.
van még olyan gyerek a világon, aki mindegyiknek jó utat kíván?
ó, kibírhatatlan cukiság. ❤