hogy mi a kifogásom

az ovis vegyescsoportok ellen, az csak a napokban kristályosodott ki bennem is, amikor a lányom, aki még nincs négy éves, elmesélte, hogy tudom-e, hogy halottak napján a temetőbe kell menni a halottakhoz. erről beszélt a csoport az óvodában. igen, igen, etekintetben kissé maradi vagyok, nem akarok egyelőre sokat magyarázkodni arról, miért halunk meg, hova kerülnek, akik meghalnak, mit csinálnak ott, jesszusom, egy gyerek millió dolgot tud kérdezni, amit nem tudok.
valahogy dűlőre és kompromisszumra jutottunk végül, hogy mi nem látjuk ugyan, de angyalok lesznek, akik a felhő szélén ülnek és velünk vannak azért a szeretteink, de ez még nem a megnyugtató végpont volt, mint ahogy naivan reméltem.
a gyermek ugyanis előhozta, hogy mennyire szereti a dédipapáját. aki már nem él, és akiről én hirtelen hévvel úgy gondoltam, már nem találkoztak. aztán kiderült, hogy de. 10 hónapos volt, amikor a nagyapám 89 évesen meghalt. az ovis nagyon felzaklatta magát, hogy mennyire szerette, és miért nem találkozhatnak már. majd: " de anya! miért csinált ilyet?"
mármint miért halt meg.
ami a körülményeket ismerve valóban az egyetlen helyénvaló kérdés, de ezt ez a majdnemnégyéves nem tudhatta.
vagy igen?.....

Ha nem

főznék ilyen kurva jól, valószínűleg nem ennék éjszaka. Is.

Talán

ideje van, hogy egy helyen legyen minden(em), amit fontosnak tartok. Vannak még ezzel kapcsolatban kérdéseim magamnak is, körülbelül szavanként tudom megkérdőjelezni a fentieket (mi a minden, mi a fontos, stb.), de legyen csak annyi a jövőre nézve, hogy néhány eddigi, és eztán eljövő írásom itt elérhető. Plusz páratlan gyermekem történetei, nyilván, akinek sokat köszönhetünk atekintetben, hogy mintegy 20 év parttalan jövőről való beszélést követően végre nem csak dumálok róla, hanem időnként csinálom is.

Hát, meglátjuk.