olyan

helyes dolog történt. Van egy kislány még a bölcsiből, aki a hírek szerint naponta emlegeti a barátnőjét, akivel már legalább négy hónapja nem találkoztak, mivel más oviba járnak. Emiatt elkapott valamikor a nagymama az utcán, hogy ezt elmesélje, mert a barátnő történetesen az én lányom. Úgyhogy amikor én láttam a kislány anyukáját az utcán, én is elkaptam, hogy ha gondolja, jöjjenek fel. 

És ma felhívott, hogy mikor jöjjenek. 

És ez zseniálisan cuki. A bölcsiben egyforma kis duci kezük volt, mindig tök jó kedvem lett, amikor láttam őket együtt jönni-menni, intézkedni, ahogy azokkal a tömzsi kis ujjakkal matattak, ááááá, szanaszét kell őket puszilgatni, olyanok. 

Szóval jönnek. 

Egyébként meg cukrásznak kéne állnom, abban van a zsé, úgy néz ki. Tényleg, nem olvas engem véletlenül egy????? 

ebben a hétben

kábé az a jó, hogy vége van, komolyan, nem tudok még egy ennyire kritikán alulit mondani, pedig nagy a merítés. Az egész hétre rányomta a bélyegét ez az ovi-saga, tegnap estére már totál kicsinált, hogy láttam, hogy a gyerek mennyire elfáradt ettől a helyzettől. Előtte nap volt az, hogy az egyik anyuka (igazán) jófejségből - látva, hogy a gyerekem a földön pörög ordítva - megnyugtatott, hogy "meg kell várni, amíg elmúlik, még nagyon fejletlen az idegrendszere". Mondtam, hogy konkrétan két napja várok, egyébként pedig esküszöm, úgy érzem, hogy az én idegrendszerem is fejletlen felkészületlen a maratoni hisztikkel kapcsolatban, de nem volt barátkozós kedvében, vagy teljesen más a humorunk, ezért halálkomolyan annyit mondott: "de te ezt nem mondhatod, te vagy a felnőtt." Hátööö. Igen. Szóval nem viccelek, a gyerekem minden nem oviban és nem alvással töltött időben ordított. Szoktam ezzel vicceskedni, hogy a szomszédok majd kihívják a gyerekvédelmet, de ezúttal ez nem vicceskedés volt, hanem konkrét vészhelyzet. 

Egyszerűen bármit mondtam, bármit csináltam, nem reagált. Üvöltött. Hibáztatott. Semmi nem volt jó. Mindenbe belekötött.

Szörnyű, infernális, borzasztó, kétségbeejtő, félelmetes, rettenetes. 

Nem, nincsenek is erre szavak. 

Sose tudjuk meg, hogy az egész ármányban konkrétan mekkora szerepe volt egyébként a kis főnöklánynak, ld. kettővel-hárommal ezelőtti történet, de gyakran előkerült mindenféle faramuci kontextusban, hogy "kicsavarta a kezemet", "bántott", "azt mondta, buta vagyok", ilyesmi. 

Sok ilyesmi. 

Nem volt feltett szándékom, hogy elővegyem a kiscsajt, ha nem muszáj, én nem vitatkozom hatévesekkel, portásokkal és buszsofőrökkel, de ma véletlenül (VÉLETLENÜL! Kösz, Élet!) egyszerre érkeztünk az inkriminált lányka édesapjával. Először még engedtem futni  diszkréten megkérdeztem a saját lányomat, óhajtja-e, hogy megbeszéljük ezt a hetet mi felnőttek. Mondta, hogy neeeeem. Már kijöttünk az oviból, amikor szóba került, hogy hát tulajdonképpen azért nem kellett beszélnem az apukával, mert a Janka mérges lesz. 

Jajj de eldurrant az agyam, jobb voltam, mint az augusztus huszadikai tűzijáték. Na, mondok, ennek fele se tréfa, akkor mégis megejtjük ezt a randevút. A gyerek maradt s ház előtt, a Télapó itt van című klasszikus hangos éneklésével bátorította magát, én meg húztam vissza tetten ott érni az apukát. 

Az odavezető úton különben megfordult a fejemben, hogy inkább csak majd úgy csinálok, mintha beszéltem volna, kinek kell a balhé, de aztán idegből döntöttem úgy, hogy 1. végülis a gyerekről van szó meg a napjairól 2. megígértem 3. az egyenes út állítólag rövidebb, és ezek után ajánlom is hogy az legyen 4. rohadt  messze van az év vége, addig még mennyit lehet bántani napi sok órában a kicsiket, na ne. 

Hát így történt, hogy mégis odapenderültem Az Apuka elé, definiáltam magam, mint a lányom anyja, de kizökkentett, mondta, hogy ismer. Máskor ilyenkor ezzel kapcsolatban ha érzek valamit, az sokféle, de most nem hiányzott semmi érzés, mert minden csak a tárgyamtól térített el, ami pedig most az volt, hogy oldjuk meg ezt az ügyet kurva gyorsan okosan, fájdalommentesen. 

A kis kitérő után már nem tudtam olyan gördülékeny és tűzrőlpattant lenni, amelyet pedig ízlésem szerint megkívánt volna ez a vérmes helyzet, de azért vázoltam a tényállást hajlevágásostól, bántásostól, hangot adva közben a konzervatív nézeteimnek, miszerint nézd Öreg én tudom, hogy a lányom szövegéből is gyököt kell vonni, de attól még egész héten hiszti volt, aminek szerintem oka van. És nekem ez nem tetszik. 

Apuka tárgyilagosan közölte, hogy tud a hajlevágásról, mert a lánya elmesélte, hogy ez milyen dolog volt már, ő mondta is a lányomnak, hogy ILYET NEM SZABAD. 

Nem röhögtem fel a sztori hallatán. 

Mivel nem készültem mindenféle verziókkal ,meg tárgyalási és sarokbaszorítási technikákkal az összes lehetséges válaszra, ezért fel sem merült bennem, hogy majd még én fogok védekezni álló heti hiszti után. Meg untam is. Konfliktuskerülő vagyok, általában az a szempontom, hogy nyugi legyen és akkor boldogság van. 

Úgyhogy mondtam, hogy akkor menjünk inni sose fogjuk megtudni, mi volt pontosan, de akkor sem látom elképzelhetőnek, hogy zörög a haraszt szél nélkül (oké, nem így mondtam, de értsetek meg, ez a 19 nap egymás után, amelyen dolgoztam), úgyhogy légyszilégyszi beszéljenek erről otthon. Hogy nem bántjuk a kisebbeket. Meg ilyenek. 

Ígéretet tett.

Én kezemben a zsiráfos kispárnával, kissé elkenődött szempillaspirállal (mert nem volt kedvem megigazítani munka után, gondoltam oviba így is jó leszek) próbáltam méltóságteljesen távozni, de nem vagyok biztos benne, hogy sikerült.

Mindegy, a gyereknek beszámoltam róla, hogy az anyja úrinő mindent megoldottam, beszéltem és elsimítottam és legyen nyugodt, az ovi jó hely. 

Legközelebb oviba se megyek tramplin, sose tudhatja az ember, mikor kell ügyeletes jogvédőnek lenni. De inkább ne kelljen, én ezt nem élvezem, köszi. 

egyszer

már rácsodálkoztam a gyerekre, amikor rácsodálkozott a felnőttekre, és ma ugyanez megismétlődött, csak a festő barátnőm miatt.
az úgy volt, hogy a Miki nevű barátom építész, és a gyerek még egész zsenge korában azt firtatta  valami kapcsán, hogy mit csinál.
Házakat rajzol, egyszerűsítettem a végletekig a dolgot.
Gyanakodva nézett rám.
Egész nap?!

Eltelt azóta jó egy év, és most ugyanez történt. Anya, mit csinál a Katinka? Fest. Mit? Képeket.
Anya. A Katinka EGÉSZ NAP KÉPEKET FEST?

Még a végén kiderül, hogy a világ egy jó hely, ahol mindenki azt csinál, amit akar olyanokat csinálhat, amit a gyerekek.

vérzik

 a szívem.
Esküszöm nem számoltam azzal, hogy a kora gyermek-, és szülőkor ekkora melegágya a traumáknak. Persze, mondhatjátok, hogy gyengék az idegeim, meg hogy ez csak engem visel meg, a gyerek rá se ránt, de hát akkor is, kezdek horizontot veszteni, hogy akkor ez most tényleg normális-e. Mert szerintem ugyan nem, de ha a világ szerint mégis, akkor ... hát... ööööö.
Majd felhívom a pszichológus barátnőmet, adjon időpontot. 

A tegnapi eset után néhányszor nem sokszor, csak minden levegővételnél próbáltam tudatosítani a gyerekben, hogy a Janka senki nem tényező, tehát bármit mond, hogy meg kell csinálni, azt NEM KELL megcsinálni. Sőt, az óvónénin kívül BÁRKI BÁRMIT mond, azzal ugyanez a helyzet.

Ma reggel az óvoda felé mentünk, amikor idejét éreztem az ismétlésnek, és a gyerek előhúzta az aduászt. Anya, ha azt mondják, hogy öleljem meg őket, akkor se öleljem meg őket?

Kissé olvadásnak indultam, és kisimult arccal mondtam, beleérve a békébe, meg a lelki megtisztulásba, hogy deeeee, megölelni meg lehet őket.

És akkor:
- De anya, akkor meg ellöknek.

Nem akarok drámázni, de ekkora szemétségre  gonoszságra egyszerűen nem voltam felkészülve. Óvodás nagycsoportosok így alázzák tanítják a kicsiket. Ez a szocializáció. Hogy a nagylányok összeállnak bandázni, és megmutatják, hogy ... kik ők.

Nagyon, nagyon szomorú vagyok.

(Ünnepelni jöttem egyébként eredetileg, tegnap véletlenül feltűnt a blog oldalán, hogy éppen egy hónappal ezelőtt, október 23-án írtam először erre a felületre.
Ebben a pillanatban 3700 fölött van a számláló, és ahhoz képest, hogy ez igazán egy hobbiblog, nagyon megtisztelő, hogy ennyi érdeklődő és/vagy olvasó jött ide, köszi, köszi, puszi, puszi) 

durvul

a dolog. 

eddig még csak-csak, némi hiszti, és nehéz reggelek (délutánok, esték), néhány keményebb beszólás (nem tőlem) ((na jó, nem csak tőlem)), de hát ilyen ez a popszakma, nő a gyerek, nő a szája is, aztjóvan'. 

nos. azt hiszem, a mai nap mindenképpen forduló és újabb érv a vegyes csoportok ellen. 

az én gyönyörű, hosszú hajú lányom óvodából hazafelé jövet némi dráma kíséretében megjegyezte, hogy biztos nem hoz neki semmit a télapó, mert vágott a hajából. 

még el is siklottam a dolog fölött, valahogy nem tűnt fel, hogy ez egy fontos dolog. 

később, amikor már a téren egy másik kislány apukája újságolta, hogy a lánya mondott egy titkot, ami J hajvágása volt, már gyanakodtam. 

amikor hazaértünk, visszatértem erre, mi volt, hogy volt. 

kiderült, hogy egy nagycsoportos kislány volt az értelmi szerző, az én lányom pedig, nem tudni miért, levágta a haját. Egy egész komoly tincset oldalról amúgy, a szülinapi fotózás eredményét majd lehet mutogatni 20 év múlva, és nevetünk nagyokat. de sajnos még nem tartunk itt. 

Szóval levágta, mert a Janka* azt mondta. 

És amikor firtattam, hogy ki a tököm az a Janka egyáltalán, mert mostanában minden sötét  kifogásolható üggyel kapcsolatban az ő neve kerül elő, akkor inkább meta, mint verbális úton jelezte, hogy ez a lányka a tulajdonképpeni főnöklány. butának buta, de mindig az van, amit ő mond. 

remek. 

és én eddig nem gondoltam, hogy az óvoda az egy veszélyes hely, és talán nem is az. de ha az én gyerekem, aki amúgy kiáll magáért, visszaszól és visszaüt, képes levágni a haját, mert valaki azt mondta, akkor én nagyon szomorú vagyok. 

oké, mondjuk, hogy ez egyszer volt. és akkor az ember nagyvonalú, hogy előfordul, majd megtanulják a közösségi lét erőviszonyait kezelni. 

de ha nem, és a következő szintre lépnek, ami bármi lehet, ugye, ki tudja a mai óvodásoknál, akkor .... hátööööö.... nos, mindenképpen bemegyek az óvodába. 

De be ám. 

* kitalált név (reméljük)

semmi

különös, csak mutatok valamit. mostanában rövid-, és kisjátékfilmeket nézek mert nincs semmi időm, és hátha nektek is tetszik. én három napja ettől vagyok oda. meg vissza.
ne kérdezzétek.

a társas lét

nyilván hamar kitermeli a versenyhelyzeteket. Hogy a Nikinek van beszélő macija, a Zoénak lovas csizmája, a Gabi* meg sokkal nagyobb mignonos tortát hozott a születésnapjára bárkinél. És ez a helyzet rendre leizzaszt, hogy kit érdekel a beszélő maci, meg a legóvár, meg az összes többi baromság. Már számtalan alkalommal láttuk, hogy az összes vágyott cucc a kukában  többi között végzi, valóban, minden csoda - maximum - három napig tart. Én kifejezetten nem vagyok a burkotagyerekre-anya. Szükséghelyzet is volt, valóban, de nem éltem meg életválságnak, hogy 1,5 évesen bölcsibe kell vinnem. Oké, meséltem már, elképesztően kényeztetett az élet a dadusainkkal, de ezzel együtt is nagyon kevés voltam már mutatványnak a lányom mellé minden nap 16 órában, és kifejezetten jót tett nekem neki a társaság. Bár mostanáig megy a műsor reggelente az oviban, hogy velem jobb lenni (mertem remélni) azért a hírek szerint, amint lelépek a színről, a gyermek jól van, el van, olykor még túl jól is. Helyes, helyes. 

Na és, hát van mit tanulnunk a világból, naponta hangzik el (nem tudom, mit mond erről az épp uralkodó szakirodalom, de bármit mondjon is, nem tud elég jót mondani), hogy "nem lehet mindent megkapni". Ennek végigmegyünk az összes lelki, anyagi, társadalmi, mentális vonatkozásán, és akkor a végén rendre azzal zárom le a vitát, félőrülten a feszültségtől, hogy "mert nem." Ilyenkor még titokban meg is veregetem a vállam, hogy azt nem teszem hozzá, hogy "mert én vagyok az anyád". Esetleg azt, hogy "mert én azt mondtam." 

Ez van a gyerekkel. 

És akkor naponta rá kell jönnöm, hogy a felnőttekkel se könnyebb. Hogy mindenki mindenkit méreget, mid van, mire jutottál, bírod-e még, vagy végleg kidőlsz ha nem akkor beléd rúgunk . Hogy számtalan különféle társaságban nem elég a jelenléted, igazolni, ki vagy: minden társalgásban az életeddel kell felelned a kérdésekre. Nem, nincs testvére, nem, nem valószínű hogy lesz, semmi baj, nem gond. Jól, köszi. Hát szervusz. 

Kicsit tartok attól különben, hogy nem tudom a kivánt mintát mutatni. Mert valóban, talán nem kaphatsz meg mindent, de azért mindent (talán) nem kell elviselni, hülye kérdéseknél neked jó fejnek lenni. 

Vagy igen? 

* őrültül remélem, hogy megváltoztattam a neveket és nincsenek ilyenek a csoportban

mindig

meglepődöm, milyen gyorsan képes változni bármi. a gyerek is. egyik pillanatban még csupa derű, a másikban már éktelen üvöltés.
vagy fordítva.
vagy bárhogy.
mindenesetre követhetetlen.

ma is, egyszer csak iszonyú kiabálás, jöjjek azonnal.
rohanok a fürdőszobába, mi történhetett.
ja, anya, semmi. bepisiltem.
de négy évesen? hogyan?! nem tűnt fel, hogy kell? vagy, ha már érezted, hogy jön, nem tudtál elszaladni a wc-re? zúgolódva takarítom a romokat, pakolom a ruhákat a mosógépbe, a gyereket a fürdőkádba.

áll, minden izgalom nélkül, nyugodtan a szemembe néz és közli:
figyelj, anya. ha az ember nagyon belemerül valamibe, ilyenekre nem tud figyelni. érted?

tessék, gyerekkori flow.
...és következményei.

kép forrása 

a fogyasztói

társadalom nem belőlem él többnyire, a szükséges dolgokon túl kevés újratermelődő és sokba kerülő hobbim van, mondjuk, hogy nincs is. Ritkán kapok szemtikkelést egy 35 ezer forintos ruhától, hogy nem élhetek enélkül, és általában egész jól elvagyok a másodlagos megoldásokkal (könyvtár, turkáló, ilyesmik). Persze a belváros tetején nem élhetünk kecskéket fejegetve, krumplit kapálva, és a piac sem az én közegem, de csomó mindennel próbálom emellett is az egészséges és (környezet)tudatos dolgokat választani. (Amennyiben nem igényel extra sok utánajárást, és nem túl macerás, mert közben nyilván lusta is vagyok, bocs.)
Most léha módon engedtem a csábításnak és rákattintottam egy webáruház felugró reklámjára, ma ingyenes a szállítás, hát mondom, mit tudtok pupákok, és csodálatos dolgokat láttam, annyit mondhatok.

Most szembesültem vele például, hogy van nappali fehérnemű. Így mindjárt 40 évesen pont ideje volt megtudnom ezt, Egyébként nyilván teljesen logikus, de a pizsamát nem tekintettem (eddig) fehérneműnek. Na de most! Van még a világon!

Talán még nem késő pótolnom a hiányaimat, vegyük ezt jelnek az élettől.

olyan

csodálatos napjaim vannak mostanában, már kilenc körül két nembőgésen vagyok túl átlagosan, hát mit mondhatnék. 

Ma reggel újítottam, már nyolcra elértem a holt csúcspontot. 

Az úgy volt, nem tudom, mond-e valakinek valamit, a "fotózás az óvodában" program. 

Vagy legalább csak el tudjátok-e képzelni. 

Az örüljön, aki nem tudja és fogalma sincs. 

Az én gyerekemnek különféle korszakai vannak az öltözködésben. Volt az állatos, az iratos, az állatos-iratos. Most megint az állatosnál tartunk. Vagy legalábbis ma reggel ott tartottunk, hogy Hello Kitty-s pólóban megy a gyerek A Karácsonyi Fotózásra. Mert értsd meg anya, az óvónéni azt mondta, hogy a kedvenc ruhámban kell menni. Nem Babám, az óvónéni azt mondta, hogy csinosban kell menni. Nem anya, olyanban, amiben a legjobban érzem magam. 

Oké bazmeg, legyen a Hello Kitty, de akkor én mondom meg, melyik szoknya. Jó, anya. 

Ez tegnap este volt, ma reggelre kitalálta, hogy az a szoknya nem jó, hanem ...a legócskább. És térden állva, sírva könyörögtem, hogy légyszi, csak azt ne, nézd, itt van 15 másik... de nyilván akkor is. Figyelj Anya, ez gyönyörű rózsaszín, hát miért nem szép ez? 

Mondom például azért, mert nem illik a Hello Kitty-s pólóhoz, és vacak a gumija is a derekán. 

Hát de anya, rózsaszín!

Oké. Kerestem egy színben viszonylag passzoló harisnyát - amivel nem állítom, hogy sokat tompítottam a lelencgyerek-kinézeten- de nézzük bennem a jó szándékot. A szettet sikerült megkoronázni egy kicsit viseltes (de anya, rózsaszín csíkos!) vászoncipővel, úgyhogy hát ennyit mondhatunk el majd a karácsonyi, kiscsoportos fotókról. Hogy ilyen szegények vagányak és jóízlésűek kényelmesek voltunk 2016. 46. hetében. 

a pénzről

már van fogalma, tapasztalja, hogy mindenhol mindenért fizetünk, ha nyűgös, hogy dolgozom, elmondom neki, hogy amit a munkámért kapok, abból veszünk dolgokat, magától kéri, hogy kapcsoljam le a fürdőszobában a villanyt, ha nem vagyunk ott, ne fogyjon az áram, szóval egészen elbizakodottan azt gondoltam, hogy ez a témakör is lassan kipipálható. Tegnap este viszont találkozott egy történettel, miszerint egy nagyon szegény kislánynak gyűjteni kell ajándékokat, mert a kislány nagyon szegény, semmije sincs. Szülei sem. Na. Ez a remek felütés aztán bearanyozta az esténket. (Nem.) Egész este azon morfondírozott, hogy az hogy lehet, hogy valaki annyira szegény. 

De akkor alvósállata sincs? De egy plüssállata csak van, nem, anya?! De miért nincs neki anyukája? Se apukája? Nagymamája sincs? De anya, hogy lehet, hogy senkije sincs? De ha valahol van (gyermekotthon), akkor ott adnak neki alvósállatot, nem? Akkor nem szegény, nem? 

Éreztem, hogy ebből baj lesz, fogalmam sincs a történetbeli kislány valós helyzetéről, hogy hova tűntek a szülei, de esküszöm, hétfőn este nyolckor -2 fokban hazafelé húzva magam után egy elképedt kiscsoportost még mindig az tűnt a legegyszerűbbnek, ha azt mondom, már nem élnek. Hova szoktak egyébként tűnni az anyák, de komolyan?! Na jó, a gyerek ezen a ponton ezen még túllépett, eléggé lekötötte a tény, hogy van a világon olyan gyerek, aki nem kaphat meg minden édességet és minden játékot. Mire hazaértünk, előrukkolt a megoldással: ő odaadja a Teofil névre keresztelt maciját, mégiscsak tűrhetetlen, hogy gyerekek alvósállat nélkül éljenek a világban! Mire aludni mentünk, már a kenguruja sorsáról is döntött: megy Teóval, ne féljen Teó egyedül. 

Az ágyból még hosszan kérdezgetett. 

És egyre szomorúbb lett. 

És aztán hallottam, hogy sír. 

Bementem, megkérdezni, mi a baj. Guggoltam az ágya mellett, simogattam, és nyugtattam, hogy ....

....Ha nem akarja, nem kell elbúcsúzni Teótól meg a Kengurutól. Szép és önzetlen dolog volna, ha odaadná a kislánynak, de ha nem tud megválni a plüssöktől, nem kell. Majd veszünk valamit a kislánynak. 

A könnyes égszínkék szemével nézve aztán azt bírta kérdezni az égedelem gyerekem: 

- Anya, de akkor nekem is veszünk valamit? 

Na jó, mondom, még csak négy éves. Ha ezen túl leszünk, magamnak is veszek valamit. 

Rendeztem a sorokat, mondtam, hogy nagyon szeretem, és ő nem kerül otthonba, de igazán megígérem, igazánigazánigazán. 

Még nem ért le a fejem a párnámra, amikor felsírt: 

- Anya, én is meg fogok halni?!

Elsírtam magam Vettem egy nagy levegőt, és mondtam, szépen, lágyan alt hírolvasó hangon, hogy aki születik, mind meghal végül  hogy majd 100 év múlva. 

- 100? 

- 100. 

vannak

egészen misztikus, megmagyarázhatatlan és gyönyörű dolgok. 

Amikor vártuk Johannát (és már tudtuk, hogy kislány, de még sokáig azt hittem, Olgának fogjuk hívni) soha nem neveztem a nevén. Ha beszéltem róla, vagy hozzá, Kisgyereknek hívtam, nem is tudom, miért. Olyan távoli dolog volt az egész anyaság, és olyan hihetetlen, hogy gyerekem fog születni. Egyrészt már 35 voltam, másrészt meg olyan bazi sokat vártam rá, az utolsó pillanatig nem mertem ezt az egészet elhinni. Erről ma már viszonylag könnyen beszélek, és nagyvonalúan gondolok rá, de volt bennem egy olyan félelem egészen mélyen, hogy ez az egész nem is lehet igaz. 

(Ezzel a kisgyerekezéssel különben teljesen kikészítettem az anyukámat. A nagymama hallatlanul fel tudta magát ezen húzni, hogy miért nem beszélek róla rendesen. Ma sem értem, ebben mi a nem rendes.)

Amióta megszületett, soha nem hívtam kisgyereknek. Se előtte, se mások előtt. Mindenféleképpen hívom, komolyan, de így nem. Nincs oka, egyszerűen nem. 

A lányom, talán már meséltem, nagyon pontosan kommunikál. Beszél az érzéseiről, hogy mit csinál, hogy mit fog, hogy mit gondol. Amikor vitáink vannak, azokat is elemzi, hogy nekem hogy kéne viselkednem. (Hogy neki hogy kéne, azzal könnyedebb.) 

Mostanában számtalanszor előfordult, hogy rendreutasított. "Anya, neked azt kéne mondanod, hogy Kisgyerekem, ne csináld ezt!" 

Ma is. És hát ez olyan érdekes. 

Malek Andrea

mondta nemrég egy interjúban, amikor a legkisebb gyereke kétlakiságáról faggatták, hogy milyen szegénynek: ide-oda utazik az édesanyjával két ország között, fél életét autópályán tölti, meg színházi próbákon, etc., etc.: 

„van, aki a cirkuszi karaván közepébe születik, ez van.”

Nem teljesen véletlenül jutott ez eszembe persze. Csak sajnos túl későn. Akkor kellett volna, amikor azt a mondatot hallottam a munkahelyemen, ahova persze jobb híján időnként hétvégén/hóesésben/forró szélben is be kell hurcolnom a gyereket, ez az átgondolt mondat hangzott el: „milyen gyerekkor ez is, itt nőni fel.”

Milyen lenne, fasza, gondoltam dühösen, szerintem van rosszabb, de nem akarok tippeket adni.

Hogy nálunk így alakult, arról már mindent elmondtam, úgyhogy szerintem nem várok sokat - magamtól igen, de ez az én ügyem - , amikor azt szeretném, hogy kezeljük ezt tényként: így alakult, és nézzük azt, ebből mit lehet kihozni. Ahelyett, hogy hibát, bűnbakot, tanulságot, mit tudom én mit keresnénk. Vagy csodát várnánk a megvilágosító igazsággal.

Gondolom, mindenki a legjobbra törekszik. Maximum nem sikerül, de legyünk jófejek, tételezzük fel, hogy biztosan megpróbálta. 

nem tudok

betelni a gyerekemmel. 

(remélem, a szomszédok, akik gyakran hallanak engem nevelni és sokszor megfordul ettől a fejükben a gondolat, hogy szövetségre lépnek a gyermekvédelemmel, nem olvasnak.) 

((de az átlagon felül okos gyerekem, hogy nekem is jusson valami kín az életben, átlagon felüli viszonyt ápol a saját hisztijével, szóval aki nem ért meg engem, és nincs is benne etekintetben sem hit, sem jószándék, az jöjjön, és kölcsönadom számára kissé a bébit. és számolom a perce napokat, mikor hozza vissza.))

szóval az van, hogy ez a leány (jó, jó, tudom, mindegyik) olyan világot teremt körénk, amiben van kedvem élni. elöljáróban szívesen elmesélem, hogy kb 12 éves koromra kiolvastam a fél irodalmat (igen, igen, pont olyan szociális gyerek voltam, mint amilyennek ebből tűnök) és a meséktől kifejezetten levert a víz. (az illusztrációktól is, de a meséktől főleg.) konkrétan nem bírtam elviselni, hogy miért néznek hülyének a felnőttek. úgyhogy én máig fenntartással nézek a mesékre, hogy oké, oké, ugorjunk, mi van még. egyszerűen nem volt indokolt soha a létük, gondolom van ilyen. 

a gyerekem viszont mindent, de mindent megszemélyesít. hosszan beszélget a játékaival, elnézést kér a wc-szűkítőtől, ha leugrik róla váratlanul, ilyenek. és ezt  tök komolyan csinálja, mert amúgy van, amivel viccel. 

és ezekből az élővé tételekből már számtalan sztorink van. a legfrissebbet ma délután gyűjtöttem be. 

épp vártunk a taxira (az évi egyszeri halaszthatatlan alkalom, amikor az amatőr anya sajnos idejekorán elszólja magát, hogy a városban koncertezik az imádott banda, így aztán akkor is menni kell, amikor hóvihar van) - és mivel rossz oldalra sikerült megbeszélni a diszpécserrel, kicsit álltunk a kavargó szélben. 

a gyerek talált valami reklámújságot a kosárban és két ujjal tartotta. 

néztem, mit csinál, de azért már a torkomban volt az indulat, hogy leállítsam az újabb értelmetlennek tűnő időtöltést. 

nyilván nem hagyta abba magától, úgyhogy megkérdeztem, mégis mi a frászt csinál. 

- anya! etetem a szelet, nem látod? 

.

oké, ezt pont nem láttam. de nagyon elszégyelltem magam, hogy semmi érzékem az élethez. nevettem, és kérdeztem, éhes-e. 

az én gyerekem végtelen türelemmel, ahogy a kicsit szánalmas elmékre néz az ember, közölte, hogy persze. azért fúj. még ezt sem tudom?! 

basszki. semmit sem tudok a világról. 

ma

beszélgettünk az egyik kolléganőmmel az egyetemi éveinkről, amikor még annyi mindent megcsináltunk, amin most már csak elnézően röhögünk. például simán felültünk mindenféle fiúk biciklijére, akik felajánlották, hogy hazavisznek.

ez speciel különbözőképpen, de mindkettőnkkel megtörtént.

őt éjszaka, buli után, engem kb. 10 évvel korábban, fényes nappal a kollégiumtól a POTE-ig vitt az akkor még ismeretlen fiú.

Nem tudom ezt megmagyarázni különben, megkérdezte, hogy elvigyen-e, és annyira lehetetlen nagy hülyeségnek tűnt, hogy igent mondtam. És nem volt hova ülni, csak a kormányra. Meleg tavasz volt, vagy már nyár? csak arra emlékszem, hogy a lenge ruhát könnyedén fújta a szél, és olyanok voltunk, mint egy francia film. Nagyon béna volt az egész, de bájos, és nagyokat nevettünk, szívből igazán.

Ő volt a Csabi.

Később sokat beszélgettünk, és mindig mondta, hogy én vagyok álmai nője. És mindig jól szórakoztunk ezen, mert akkor már az Évával élt. Aki az élete nője, mondta róla mindig szomorú mosollyal.

Az ember pedig, nyilvánvalóan az életet választja, nem az álmokat.

amikor

megláttam a bolhapiacon, rögtön tudtam, mire való, és rögtön azon gondolkoztam, én mire tudnám használni. Mert hát ki az a hülye, aki használ szalvétatartót? Nem, nem azt, amibe össze kell hajtogatni egyenként, hanem ami konkrét csomagok esztétikus tárolására való, a tetején lefogó karral. Túl jól nézett ki ahhoz, hogy csak úgy otthagyjam, de a végtelenül egyszerű felfogásom, a praktikummal és funkcionalitással kezdődő fontossági sorrendem nem tűrhet csak valami önmagáért szépet. Értem én, hogy van funkciója, szalvétatartó, de hát az mekkora fölösleges dolog már? A szalvéták azok csak úgy vannak, a fiókban vagy a hajtogatott-tartóban, vagy a kredencen, vagy mit tudom én. De kinek van annyi helye egyáltalán a konyhájában, hogy ilyen nagy cuccokat kirakjon? Ilyen nagy és hiábavaló cuccokat, gondoltam szomorúan, és közben lázasan kerestem a megoldást, mit lehet egy ilyenbe tenni. Ha leveszem a kart, talán kozmetikumokat. Leveleket. Hát valamit biztos, kezdett sóhajtozni a lelki szám, és mivel a gyermek ott türelmetlenkedett, kifizettem érte a kerek ötszáz forintot, azzal a szintén lelki felkiáltással, hogy basszus, inkább azt bánom meg, hogy megvettem, mint évekig keresgessek majd egy hasonló szart   tárgyat. Ennyire ugyanis már pontosan ismerem a fajtámat. És akkor hazahoztuk a zsákmányt, és kicsit sok mindenre kellett figyelni egyszerre, szóval el is felejtettem azon agyalni, hogy miként keresek a fontosságot és a hasznosságot igazoló, valamirevaló funkciót az új darabnak, de amikor szeretettel megpucolgattam, magától értetődően került bele egy egész zacskó szalvéta. A konyhaablakból, ahol kettő megbontott és egy új zacskó is hányódott. Csak úgy. És az egész pakk felkerült a mikró tetejére, ahova egyébként, esküszöm, semmi mást nem lehet tenni.

Úgyhogy kénytelen vagyok belátni, hogy nekem pont erre volt szükségem.

És kicsit elgondolkodtam, nem pont így van-e néhány másik dologgal is. 

Hogy esetleg az élet néha jobban tudja. 

Nem biztos, de talán. Olykor. Előfordul-hat. 

anya, rajzolj

unikornist!
Kicsit hezitálok, tudja-e mi az, de nem hagy kétséget, legyen csíkos a szarva, instruál.
Életem legjobb (mindezidáig egyetlen) unikornisa után az én édes gyermekem:
- Anya! Ez egy viking!

A lányom

egyértelmű (kérlelhetetlen) kommunikációjáról már volt szó. Két napja foglalkoztat egy újabb helyzet, mert nem tudom, hova tartunk ezzel. Hogy a gyerekek tényleg ennyire profik és tűpontosan fejezik ki magukat minden esetben, de később elmúlik/változik, vagy hogy van ez. 

Hajnali négy. Épp felébredtem valamiért, félig még álomban, de egyébként abszolút magamnál, érzékelve minden külső körülményt, hallom, hogy a gyerekem minden bevezető, köszönés, megszólítás nélkül annyit mond a saját szobájában: "szomjasan nem fogok elaludni."

Annál rosszabb verziót, mint hogy ne aludjon hajnalban, nem nagyon tudok elképzelni, úgyhogy gondolkodás nélkül indultam le az emeletről vízért (mert ha gondolkodtam volna, eszembe jut, hogy a polcán is volt - de ez mellékszál), és már közben elkezdett kattogni az agyam rajta, hogy ez mi. Nem kér, nem magyarázkodik. Üzenete egyértelmű. A fenyegetésben kulcsszó a nyomorult anyjának az alvásmegvonás. És eléri a célját. Próbálkozom magammal persze, hogy ez csak azért alakult így, mert hajnal volt, nappal tényleg kevéssé hagyom ezeket a zsengéket szárba szökkenni, stb. de azért el kell ismerni, hogy négy éves létére meglehetősen profin nyomja az én-üzeneteit. Minden esetben pontos leírást ad az állapotáról, az érzéseiről. A történeteiben külön szál, hogy éppen akkor ki hogy érezte magát (de főleg ő). Nagyon sok, számomra meglepő kifejezést használ, rengetegszer visszakérdezek, hogy ezt hol tanulta. (Amivel rendszerint sikeresen beégetem magam, mert közli, hogy az X. mesében volt, amit én olvastam. De nyilván annak más források is.) 

Szinte mindig közli, hogy érzi magát. "Anya, nagyon szomorú vagyok." "Most olyan boldog vagyok!" Gyakran mondja, hogy szeret, de ilyen előzményeket követően - sajnos, abszolút sajnos - azonnal elkezdek gyanakodni, hogy ez valaminek az előzménye. Nem akarom persze túlagyalni ezeket a dolgokat, de azért állati érdekes. Sokat tanulok tőle, magamról is. 

Egy ideje

a kérdésre, hogy van-e fiúm, folyton azt válaszolom, hogy fogszabályozóm van  (vagy hangulatomtól függően visszakérdezek, hogy a fiúzásnak melyik része érdekli a kérdezőt, a nemi-, vagy a lelkiélet része, mert annak is megvan az 50 %-a - és akkor nem szokták ezt a témát folytatni); de most nem is erről akartam igazából írni, hanem a gyakorlati részéről.
Mindig azt hiszem, nagy arccal, hogy ezen a fronton (fogorvos, nem szex) engem már nem fog meglepetés érni. Egyrészt a fél életemet fogorvosi rendelőkben töltöttem, nem tudom megszámolni, hány alkalommal volt mobil, és egy alkalommal KÉT ÉVIG stabil, azaz rögzített fogszabályozóm. Szóval ez a mit nekem kategória. Volt.
Ma elmentem a havi kontrollra, ahogy kell, és már menet közben gyanús volt a matatás, meg a fájdalom, meg az egész ügy, és valóban, a doktornő a végén bejelentette, hogy rögzített egy RUGÓT az egyik fogam felett. Tudja, hogy kellemetlen és kiáll, de tulajdonképpen inkább szokjam meg, mert nincs más választásom.
És akkor egyrészt nézek, mint Rozi a moziban, hogy 15 év alatt semmit nem változtak a módszerek, hanem ugyanúgy fémdarabokkal a szádban közlekedsz minimum egy évig, másrészt meg de, változtak, sokkal rosszabb lett.
De mindegy, a tanulság nem ez, hanem kelj fel és járj szokd meg és beszélj (nehéz lesz); meg az, hogy soha, de soha ne bízd el magad, és ne legyen nagy az arcod. Van még, amit nem láttál, nem éreztél.
(Legalább) a fogorvosok mindig tudnak újat mutatni.

Kösz, Élet!

Két hónap (74 nap) múlva 40 leszek, ami egyrészt kit érdekel, másrészt viszont azért mégiscsak megfontolandó hogyan tovább, ha már nem tudjuk, van-e még annyi, mint amennyi elmúlt.

Bárhogy legyen is, eddigre már tudjuk, amit tudunk.  

Én például az életem  minden pillanatában tudom,hogy fel kell nevelnem még azt a gyereket, aki mégiscsak az életem legnagyobb ajándéka, nem csak mert illik így gondolni és ezt mondani. Hogy mindenestől megérte várni azt a sok-sok évet, amíg nem jött, és minden, ami elromlott és fájt és nehéz, az is megéri, mert semmi másnak nem volna számomra értelme se sok, se kevés nélküle.

Tudom ugyanis, hogy én szarok a karrierre. Az elmúlt 20 évben ez pontosan kiderült, még akkor is, ha 4-5 évente muszáj munkahelyet váltanom, mert nem bírok egy helyben maradni. Nem a helynek a hibája, és senkinek sem a hibája. Ilyen vagyok, kész, ez ennyi.

Hát, mostanra már nem csak tudjuk, be is ismerjük, ez se volt kicsi harc.

Aztán tudom, hogy hibáznom is lehet. Miért ne lehetne, te jó Isten, de miért kellett ehhez is ennyi idő.

Tudom, hogy nem az vagyok, amit mások gondolnak rólam. Gondolnak, amit akarnak, övék a dicsőség, övék a küzdelem. Próbálok úgy élni, és csak azzal foglalkozni, ami öröm, és nem tölteni az időt baromságokkal.

Nincs ugyanis olyan sok belőle, hogy beleférjenek ilyen menetek, hát már ezt is tudom.

Úgyhogy a fizikai jellegű dolgokból is elég, ha van, amennyi kell. Ezt is tanulom minden nap.

De elmondhatatlan bennem a hála a meglévő kincseimért.

Örülök mindenemnek, amim és akim csak van. Még azoknak is, akiknek nem szokás. Tanulok tőlük is.

Kösz, Élet!

Furcsa emberek a városból

A korban erős negyvenes nő a legváratlanabb időpontokban, a leglehetetlenebb napszakokban eszmél élete zátonyra futottságára, s ilyenkor artikulálatlanul üvölt, házakkal arrébb is hallani. A hajnal a legrosszabb, akkor egész mondatokat tisztán érteni. Nem tudni, hogy ez csak egy hosszú monológ, vagy a telefonba üvölti a vádakat, de az alapsztorit az évek alatt mindenki összerakta. 

Semmi különös. 

Az ügyvéd évek (évtizedek?) óta hitegette, hogy el fog válni. S láss csodát, hiába minden szerelmes pásztoróra összes vad ígérete: nem tette meg. Sőt. Tartja a két vasat a tűzbe. Az a szemét.

Most is, elvitte azt a kurvát nyaralni. (A kurva 30 éve feleség már, emberünk sem mai gyerek.)

A nő nyilvánvalóan mindent feltett egy lapra. De, úgy hallani, elbukta.

És ordít a nő, és rezegnek a falak, és amikor felkel a nap, és elindul az élet, és mindent megtöltenek a hétköznapi zajok, wc-öblítés, rádió és vízforraló, akkor fellélegeznek a házak, de az az idő végül soha nem jön el, hogy bárki is megkérdezze, tud-e, lehet-e valamit segíteni. És telnek a napok, és az üvöltések hektikusan ugyan, de ismétlődnek, erősödnek vagy tematikájában aprót módosulnak (hogy lehet valaki ekkora geci, hooooogy) és nem lesz megoldás. Emberünk nem válik, a szerető tébolyodik. Dolgozni tipp-topp jár, aki nem a környékén él, talán meg sem mondaná, hogy nagy a bánata.

De a város kicsi, könnyen és gyorsan jár a hír. Az idő is telik. 

A bizonytalanság öl, a várakozás őrjít. 

A kép forrása