ma kiderült

amit szerintem mindig is tudtam, hogy sokkal hamarabb megveszek egy nadrágot, mint egy határidőnaplót. úgy értem, hogy hamarabb döntök, miközben hát lássuk be, melyik a fontosabb a normális embereknek.
szóval elképesztő mennyiségű idő alatt végül úgy határoztam a hipermarket teljes kínálatát nyolcvankétszer megvizsgálva, hogy szakítok a tíz éves hagyománnyal, és idén már nem olyat veszek, amilyet egyébként máig jövőre is szándékoztam.
nem volt könnyű ezt eldönteni, na. végül egy kicsi, de csinos, és méretéhez képest bosszantóan drága példány mellett döntöttem, van benne számtalan extra, és heti beosztásos, ami a napi után furcsa, de hát úgysem használom soha.
és akkor vettem még ezt-azt, meglepő önmérsékletet tanúsítva csak egy argánolajos tusfürdő ugrott rám, de tusfürdő amúgy is kellett, és hát a párizsi nők is, akik nem ráncosodnak, ennyit legalább megtesznek magukért, hogy mindenre argánolajat kennek, gondoltam akkor ennyit én is, meg hát rohannak az évek.
a pénztárt megcélozva feltűnt, hogy bár mindenhol sor van, az egyiknél senki sem áll, miközben a pénztáros unatkozik.
néztem a szimpatikus fiúra, hogy áramszünet, vagy bedöglött kártyaleolvasó,  de mondta, hogy jöjjek nyugodtan már várt.  a naplóhoz érve, miután lehúzta a vonalkódot, kétszer visszanézett az árára, majd rám.
- Ez 2690 forint! - mondta felháborodva.
- Szerintem is nagyon bosszantó, nyugtattam meg, és akkor felröhögtünk, pedig nem is tudta, hogy micsoda meló volt a döntésben.
Kicsit még viccelődtünk, elkérte a telefonszámomat adott két kupont, amiről mindketten tudjuk, hogy  lószart se ér, mert ki akar január 2-án és 3-án 8000 forint felett vásárolni, de hát a szándék a fontos, mennyivel jobb hely lett a világ, ráadásul EGY EGÉSZ ÉVIG örülhetek a helyes noteszomnak.
Meg van szintén drágaságos nadrágom is, á, túl szép, és igaz mégis.
Káprázatos.

mennyire gyarlók vagyunk

na jó, nem. csak én. de én nagyon.

van egy munkám, aminek a kimenete elég kétes abból a szempontból, hogy elég régóta halogatom és hát a kedvem se a régi, de most már nincs hova húzni és azzal sincs kedvem szembesülni, hogy igenis előfordulhat, hogy vannak dolgok, amiket félbehagyok, szóval muszáj, na.

és ennek voltak bizonyos technikai feltételei, de semmi megoldhatatlan, csak logisztika, gondolkodás, programletöltés. meg borzasztó sok idő és aprólékos pepecselés.

ezt elég régóta tudom és próbálom ignorálni.

ma reggel hat óta laptoppal, hatszáz vezetékkel megmozgattam a házat, letöltöttem a programot is, kaptam két idegrohamot , de végül minden összeállt, működik. pacsi.

csak meglehetősen helyhez kötött, és ebben a formában csak a lakás egy bizonyos pontján tudok dolgozni. de tudnék tudok.

de most természetesen nekem ez nem elég, nekem kell az a szabadság, hogy ott csináljam, ahol akarom. bazmeg.

úgyhogy most egy kávé mellett azon gondolkodom, hogy mégis meg kéne venni ma  azt a mikrofonos fülhallgatót, ami mobillá tesz, mert hát nekem nem elég jó az egyébként tök profi rádiós mikrofonom,  ami akkora mint egy ház még akkorról van, amikor még volt életem.

basszus, nem hiszem el magam.

én annyira szenvedek.

valaki csapjon meg.


(vagy hívjon fel, mert természetesen a nagy pakolás közben eltüntettem a telefonom, és nem találom. áááááá, én annyira nehezen viselem a szőkeségemet. )

szívesen írnék valami kis helyeset

de nem fogok. :)

mostanában sok bloggeres évösszefoglalót olvastam, amitől átgondoltam a saját elmúlt hónapjaimat is, de arra jutottam, hogy nem nagyon van mit mondanom.

Az év meglehetősen keretes szerkezetűre sikeredett, mindenféle év eleji betegségek után a december az első napjától az utolsóig betegállományban telik a Kisnyuszinak, ami - nyilvánvalóan - meghatározza most a világhoz való hozzáállásomat.

Úgyhogy minden más másodlagos, de ez nem feltétlenül rossz, mert egyrészt rávilágított arra, hogy mennyire törékeny az élet, és hogy valóban mindent (MINDENT) meg kell becsülni/tisztelni ami adatott, mert semmi (SEMMI) nem magától értetődő.

Másrészt a kemény időszak alkalom volt arra is, hogy kiderüljön, hogy bármennyire is szőke vagyok (lelkileg) baromi sok mindent meg tudok oldani egyedül (ha nagyon muszáj), szóval kurvára fölösleges bármin is parázni.
Ezzel együtt átlendültem a pénzen való összes - szokásos-  problémázáson is, hát ez örvendetes változás, bár eddig is sejtettük, hogy nálam igazán nincs a fontos dolgok sorában az élen. (A világra semmilyen hatása nincs ugyan, de ehhez tartozik, hogy valakit végleg leírtam. Nem haraggal, de tudomásul vettem, hogy van, akinek egyszerűen semmit nem lehet elhinni. Nem, nem találjátok ki, de mindegy is. Isten kanyargós utakkal ír egyenesen a portugálok szerint, és semmi nem tart örökké, stb. stb.)

Kiderült továbbá, hogy kik azok, akikre _igazán számíthatok, és bár igazán nincsenek számolatlanul sokan, tőlük valóban tudok kérni, ha szükségem van. Ja, olyan is van, akitől kérni sem kell, hát ez micsoda királyság.

A családommal való kapcsolatom még sokkal szorosabb lett, ezért is végtelenül hálás vagyok, azt hiszem, minden feketebárányságom ellenére ez a köldökzsinór egyre erősödik, és én ezt nagyon szeretem, mert azt érzem, hogy nem kell mindig mindenben egyet érteni, de attól még kikezdhetetlen szövetség, ami örökre szól.

Ennek az időszaknak köszönhetem azt az egyébként életmentő mondatot is, amit tegnap este kábé százszor mondtam el, hogy tudniillik az élet nem hibázik. Ezt sem egyedül találtam ki (sajnos), de hát így van. És kész.
Na és ha már tegnap.

Hát azt még el kell mondanom, hogy mennyire összevisszacsavarodott a szívem: megkaptam Gyarmati Fanni naplóit, basszus, ez sem használt a munkakedvemnek, de legalább jól kibőgtem magam örömömben, milyen jófej barátaim vannak már?!
Nem tudom ugyan, mikor olvasom ki, még a Polcz Alaine - Mészöly levelezés is félben van, de szeretem a problémáimat, na.

... És szeretem az életemet is, bár ezt eddig is tudtam.

De a himlő sokkal egyértelműbbé tette ezt.
Is.

mivel van egy csomó munkám

természetesen baromira ráérek blogot írni, valamint képet cseréltem a közösségi oldalon, kihúztam kombinált fogóval (!)  a szegeket, amiket két hete rossz helyre ütöttem a mostani átrendezéshez képest, felmásztam a konyhapultra és lemértem a függöny hosszát, hogy anyukám megvarrhassa az újat az ablakra, meg ilyenek.
tök hatékony vagyok, és ha elfogy körülöttem minden házi teendő, talán még dolgozni is nekiállok, isteni volna.

sajnos, hogy ma kaptam egy sürgető emailt is, ez különösen sokat visszavett a lelkesedésemből azt hiszem, végre átrendezem a könyvespolcot is. 

Erősen személyes

Szülinapi tartalom

(2017. december hatodikai bejegyzés) 

Öt éve ilyenkor erősen számolgattam, hogy hány napot kell még (az elmúlt 3 után) abban a kórteremben töltenem, amit alapvetően nem kedveltem. Sok minden miatt, de főleg, mert az ablak melletti ágyon mindig vagy túl meleg volt, vagy, mivel a többieknek szintén, ezért nálam rendszerint farkasordító hideg, miután folyton ablakot kellett nyitnom.
Sose tudtam annyira elszigetelődni a levegőben szálló történetektől, hogy ne halljam, kivel mi történt itt múltkor is, miután elfolyt a magzatvíz; annak az anyukának is de rossz volt, aki nem látta a babáját, mert olyan gyorsan elvitték az intenzívre; de az semmi, mert volt, akit azonnal mentőhelikopterrel Pécsre…
Említették ugyan korábban, hogy másnap hajnalban kapok egy oxitocin-terhelést, de semmi komoly, nyugodjak meg, nekem még több, mint egy hetem van, szülés előtti tünet pedig semmi, nem lesz ebből még gyerek - mondták a nővérek, akik pedig sokat láttak már, és én hittem nekik.
De, biztos, ami biztos, azért kölcsöntükörrel indultam tusolni, gondoltam, a hasam biztos nem lesz kisebb egy hét múlva sem.
Állítólag az anyák megérzései csalhatatlanok. Ám én határozottan emlékszem: fogalmam sem volt, mikor fog megszületni a kislány, akit különben milliószor millióképp elképzeltem. Lehetett volna épp szőke, ahogy magamat láttam a gyerekkori fotóimon, vagy feketehajú, ahogy akkoriban csomó babát láttam megszületni, és fürtös barna is, mint az apukája. Akkor még nem tudtuk, de loknis barna lett. Visszakerestem a naplót, amit pár hónappal korábban kezdtem írni neki (hogy legyen egy klassz ajándéka a 18. születésnapjára), eszerint sem éreztem a tutit: „ Nem tudom, napok, vagy valójában tényleg csak egy nap van hátra, igazán izgalmas, bár hazudnék, ha azt mondanám, egyúttal nem félelmetes is az ismeretlen végett – de minden mindegy, semmi sem számít, csak gyere, szépen, egészségesen. :) ”
És most, öt évvel később, amikor annyira aggódom, mint ritkán, pedig voltak már rizikós helyzeteink; és óránként pöttyöket számolunk; és könyörgök minden egyes falat előtt, hogy egyél Drágám; tulajdonképpen ma sem tudok mást mondani.
Minden mindegy, semmi sem számít. Csak hogy egészséges legyen. És boldog.
Soha, senki nem tudta ezt elmondani, hogy micsoda utolérhetetlen, pótolhatatlan és elképzelhetetlen kaland, ha az embernek gyereke van.
És holnap már öt éve lesz, hogy nekünk is van - és Ő épp hozzánk született. Olyan hálás vagyok érte, igazán.

ma

munkába menet megszólalt ez a dal a rádióban, és a piros lámpánál szó nélkül hallgattuk.

milyen depressziós, mondta, akivel voltam.

rég nem hallottam ennyire tényszerű dalt arról, hogy néha pofára kell esni, de az se baj - mondtam.

most meghallgattam rendesen. és hát tényleg.

annyi minden van

kint s bent, hogy kicsit lemaradt a lelkem, mondjuk mikor voltam szinkronban, de hát ez más kérdés.

Hülyeséget hülyeségre halmozok szokásom szerint, példának okáért elalszom a tyúkokkal gyerekkel, aztán felkelek éjfélkor és háromig darvadozok mindenféle munka-, és hobbiírás felett.

Ettől nyilván fejfájással kelek reggel, világomat sem tudom, de arra élénken emlékszem, hogy oldottam meg félálomban egy évek óta húzódó fájdalmas kérdést. (Utánadobtam valaki után a kikötőben a hajókötelet, és szép nyugodtan elment, frenetikus érzés volt egész nap, egyetlen tudatalattiból előbukkanó kép ilyeneket csinál, nem győzök betelni az agyammal a világgal.)

Aztán mindenféle nem várt, de rendkívül jóleső visszajelzések erről-arról, olyanokról, amit szinte már el is felejtettem, remek, remek.

Szóval ahhoz képest, hogy láthatóan nem történik semmi különös, minden nagyon jól van, élvezem a fantasztikus gyerekemet, csinálom a dolgomat és az egyetlen bosszankodnivalóm, hogy ugyanannyiba kerül a nekemvaló csodddálatos sálsapka szett, mint egy kabát, hát felháborító,igazán. 

ha nem érne ennyi inger

valószínűleg kevesebb vágyam lenne, de komolyan.

Meg mondjuk akkor is, ha kevesebb ékszerem lenne, de ez meg olyan dolog, ami ellen nem küzdök, így van, ab ovo, azt' kész.

Szóval nem merem megszámolni a folyton gyarapodó készletet, de érzékelem, hogy kezdi elérni a kritikus tömeget a fürdőszobapolc méreteihez képest, pedig a nyakláncok és a fülbevalók nagy részét már  kiszerveztem a folyosóra, egy direkt nekik való tartóra.

A gyűrűk viszont.... Na igen. Kezelhetetlenek. Hova tesszük a gyűrűket, amikor nem használjuk? Mert ha nem látjuk, nem is fogjuk?  Tele van nagy kérdésekkel az élet, hiába.

Egyszer láttam egy blogon (a blogokban minden benne van) hogy létezik gyűrűtartó kerámiafigura. Mondjuk én olyan családból származom, ahol az a szép, ami hasznos, szóval ha minimálisan is, de kell, hogy funkció is társuljon a giccshez, különben oda az élvezet. De mostanában már erős vágyat éreztem valami öööö bármi iránt, bevallom, ami strukturálja a szenvedélyt.

De sem időt, sem egyebet nem fektettem a kérdéskörbe.

Ám lőn. Lett gyűrűtartó macskám.

GYŰRŰTARTÓ MACSKA.

Hagyok időt a feldolgozásra, már egy hete megvan, de még nekem se sikerült.

Főleg, mert túl rövid a farka, aztán most kell még egy.

figyeljük csak meg

az élet mindig helyreteszi azt, akinek nagy az arca.

Úgy alakult - és én tudtam, hogy ez a programon, csak nem esett le - hogy találkoztam az idei sütioscart megnyert lánnyal.

Jó, legyünk pontosak. Az idei Cake Masters cukormáz kategóriájában nyert Anikó (aki különben nem lány, hanem háromgyerekes anyuka és egy egész évvel fiatalabb nálam) és valamivel több, mint egy hete vette át a díjat Birminghamben.

És én láttam az eszközeit.

Maradjunk annyiban, hogy a készletem, ideértve a király sütipecsétjeimet is, már nem ragyognak olyan fényesen. :D

De én nem vagyok nagyravágyó lány, és örülök annak, amim van. Ha gyakran mondom Eléggé hiszek ebben. 

(A kép a nyertes pályamunkát ábrázolja.)

most mondjátok

hogy nem kapja meg az ember, amit akar.

Időről időre rákattanok valamire, és abban aztán nem ismerek tréfát. Idén ilyen a sütikiszúró-sütipecsét-téma, mondtam már, hogy mennyire nyomasztóak a tétlen vasárnap délutánok. Na, ezek ezt hasznosan orvosolják.
De azt kell mondjam, amellett, hogy megszállott vagyok, meglehetősen megfontolt is. Amit ebben az esetben tulajdonképpen a sóher szinonimájának is tekinthetünk.
Mert lássuk be: csodálatos készleteket lehetne vásárolni AZONNAL, de én annyi pénzt, amennyibe ezek kerülni tudnak, nem vagyok hajlandó adni egyben.

A megszállottság kezdetekor rögtön belebotlottam a bolhapiacon egy cipősdoboznyi fémkiszúróba Mária Terézia idejéből, ez kb. 20 darab, amiben volt habnyomókészlet öt különböző fejjel a harmincas évek tájáról, meg egy tupperware kiszúrókészlet használhatatlan, de gyönyörű. Az anyukám tekintetén láttam, hogy ez számára kidobott pénz volt, de én természetesen éreztem, hogy ember az életben ilyen szerencsés nem volt még.

A következő darab a szettben az egy tesco-s sütipecsétkészlet volt, amihez három cserélhető fej van. Ez baráti áron volt ahhoz képest, hogy általában egy darabért kérnek kétszer ennyit.
Aztán a Zsolti olvasta a rénszarvasfejes rinyálós posztot és mindenféle alvilági kapcsolatán keresztül Panamán át (nem viccelek) érkezett két rénszarvasfejkiszúró a munkahelyemre, decens kis dobozban. Egy napig sírtam az örömtől, mindenhová magammal vittem, és mielőtt elmentem aludni, megsimogattam őket.

Zsolti <3 

És ma ki várt a piacon? Az a sütipecsét, ami a legmenőbb gasztro és DIY blogokon látható csak, vásárolni halandóknak nem is áll módjában. (Nekem egyébként nem tetszett, de így, hogy a néni 50 (ötven, értitek, ötven) forintot kért érte, azt hiszem, ma vele alszom a legtutibb cucc a kerek világon .) A rózsaszín a friss, a többi a régi.

Szóval hamarosan cukrászatot nyitunk, lesz itt csuhajja meg ripityom.

A hobbi legdrágább része különben a göngyöleg, most új üveget kell vásárolnom, mert az eredeti terveimet meghaladó mértékben kedvez nekem az élet. De ez nem panasz, sőt.

Minden ami jó, maradjon csak így, köszi, puszi.

akkor most

elmondom, miért nem sminkelek és szedem ki a szemöldököm és rajzolok magamnak újat.

Ma reggel valami érthetetlen okból elkezdtem megkívánni a pipere jellegű dolgokat és kivételesen időm is volt.

Hogy cuccom van hozzá, az természetesen nem kérdés, indokolatlanul kikötnek nálam a drogériákban mindenféle holmik, amikről messziről üvölt, hogy nélkülük nem lehet élni, majd az első próbánál kiderül, hogy velük se, nyilván.

Nos, ma reggel az úgynevezett tussal próbálkoztam, amiről pontosan tudom, melyik sohanemvoltmég alkalom indokolta a megvásárlást. Fel is applikáltam a szemhéjamra, darabonként csak háromszor kezdtem újra, majd, amikor még a szempillaspirállal is megkoronáztam a művet, akkor még szükségessé vált némi korrekció, de hát azt ne is számoljuk, nem tétel.

Félretéve az érzést, hogy naponta hányszor felejtettem el és nyúltam bele és dörzsöltem meg; és hogy estére már olyan nehéz volt a szemhéjam, mint a bányászok karja műszak után - a legrosszabb rész még csak aztán jött. Az eltávolítás.

Tartott addig mint reggel, és még fájt is.

Most félvakon gépelek, ég a szemem és szomorú is vagyok, szóval ha legközelebb sminkben láttok, komoly oka lesz annak, most megmondom.

néhány napig

olyan menő életem van, mint régen, ráérek este hazajárni a munkából, romlott* hétvégi maradékot eszem hidegen a hűtőből, gyertya mellett fekszem a fürdőkádban, amíg el nem fogy a bor ki nem hűl a víz,
nem veszem fel a telefont,
mire elkékül a szám, megbocsátok mindenkinek még azoknak is, akiket én bántottam 
(azoknak csak igazán)
nagyvonalúságom nem ismer határokat, mindenki a barátom,
az élet csodálatos.



és épp tegnap volt 9 éve, hogy férjhez mentem.

ma meg a szabadság világnapja van.

hát elég káprázatos ez a világ, nem? :)

*amennyiben ezt olvassa az anyukám, megkérem, hogy ne fejezze ki egyet nem értését dühös emotikonokkal. Köszi Mami.

ma megkérdezte

valaki, mi van azzal a helyes fiúval, akivel sokszor látott, és akkor mondtam valamit, mert mindig mond valamit az ember, ami nem túl sok és nem túl mély, de még épp elég, és aztán hosszan gondoltam a fiúra, akivel ugyan nem tudom pontosan, mi van, de mindig úgy megörülök neki, ha csak eszembe jut, mintha még volna miért örülnöm, de aztán megnyugodtam, hogy tényleg van miért, hiszen megtörtént velem: találkoztunk, és volt, ami lehetett, és én ezért már mindig hálás leszek az életnek, és soha nem fogom elfelejteni, hogy akkor is pont erre gondoltam, amikor egyszer nyáron éjjel értünk haza, és az ajtaján néztem a szélfútta falevelek árnyékát, és egy dalt hallgattam.

mondjuk ettől a daltól mindig összeszorul a szívem, de nem rossz érzés, csak olyan szépen, ahogy néha az élet örömében fáj.

az élet

egy film. 

órák óta szeretnék másra gondolni.

úgy belerúgtam

a szék (a belerúgás szempontjából kicsit sem ergonom stokketripptrapp) lábába, hogy most várom, dagad-e.
Közben próbálok nem ordítani 
kínomban röhögök, hogy milyen szép korona ez az elmúlt 7 napra.

csodák igenis vannak

példának okáért itt van mindjárt az, hogy nagyobb zűr és bonyodalom nélkül elmúlt a hét. És van ennél is nagyobb: egy éjszaka alatt belefogytam az egyetlen vállalható ruhámba.

az úgy van, hogy az ember lánya, ha minden értelemben egyedül neveli a gyerekét, munkára, ha hívják, nem mond nemet.
Akkor se, ha azt épp nem kedveli*, és akkor se, ha egyébként nem ér rá, és a bele is lóg a fáradtságtól.

Miután ez mind ilyen szépen együtt állt, esélyes volt a bolondulás, pedig akkor még nem is tudtam, hogy az a ruha, amit az alkalom igényel, kissé összement az elmúlt pár hónapban, amióta nem hordtam**. Szar anyag bizonyára.
Az, hogy "kicsit nőttem"ugyanez idő alatt, nem merült fel bennem lehetséges problémaként, hiába, végtelenül nagyvonalú tudok magammal lenni, ki ha én nem, ugyeugye.

Ettől még csütörtökön este a lassú szívroham nézett velem szembe a tükörben, amikor a zippzár nem indult el a ruhán. Egy olyan 20 centiről van szó, és nem kicsit feszült, hanem nem tudtam annyira összehúzni magam, hogy beleférjek. Ott sírtam, ahol a gyerek nem látott, de azért elég feszült voltam előtte vállaltan is.

Ugyanis nem volt másik ruhám. És reggel nem volt időm másikat venni.
És egyáltalán.

És 817654321 problémamegoldó gondolat és kínzó gyötrelem után azzal a tudattal mentem aludni, hogy ha minden kötél szakad, egy ujjatlan, hát nélküli ruhában fogok menni, ami se nem alkalomhoz, se nem időhöz illő. De legalább színes, mondtam magamnak kicsit sem viccesen.

Ez egy jó gondolat volt amúgy, hajnali háromkor fel is ébresztett.

Reggelig foglalkoztatott is, nyilván akkora volt az izgalom, nem lehetett aludni.

Akkor aztán (reggel) elszántan elvittem a lánykát oviba és utána volt 18 percem, hogy kitaláljam, mi lesz. És kicsit (há, há, há) szkeptikusan újra felpróbáltam A Ruhát.

És tulajdonképpen rángatás nélkül feljött, zippzárastól. Nem mondom, hogy baromi kényelmesen és korlátlanul vehettem benne a levegőt, de látványra mindenesetre úgy nézett ki, hogy a ruha hiánymentesen fedi azt a kis helyes, CSODÁ-latos testemet.

Na.

Úgyhogy amire a sok okos és tekintélyes kancellároknak beszélni kellett, már nagyon takarékosan bántam a mozdulatokkal, de hát a csodák sem lehetnek tökéletesek.

És elmúlt, és még nem volt este, és arról, hogy szívességet sem lehet kérni akárkitől, majd máskor mesélek nektek, kedves gyerekek, mert igaziból most is dolgoznom kéne, mert felébred a gyermek és akkor már késő, jajj, jajj, jajj.

* nem, nem szex. sajnos.***
** a munkáról különben későn szóltak, nem csak trehány laza vagyok, aki mindent az utolsó pillanatban ellenőriz
*** VICCELEK

egy ideje

sok időt töltök mindenféle történetekkel. Például azzal, hogy mindegyik elmondható egészen röviden is, sőt.

És ez engem nagyon érdekel. Hogy végső soron minden történet egészen egyszerű.

A másik nagy felismerésem a reggeli meséből való, ahol a látásmechanizmust magyarázták a gyerekeknek.

Nem azért különben, mert soha nem hallottam még, de hát mekkora csoda ez is: az agy határozza meg, mi az, amit látsz. És ez elég sok mindent megmagyaráz.

Nem tudok betelni az élettel, igazán.

a magnézium

meg a d-vitamin biztosan sokat hozzá tesz az általános nyugodt közérzethez, de ha jót akartok magatoknak, szert tesztek egy gyerekre.

Azt kell mondjam, én, az anyának egyáltalán nem tökéletesen való, hogy a gyereknél jobb a világon nincs.

Strukturál, te vagy neki az isten(nő), és közben annyira vicces, hogy csomószor meg kell állnom az utcán, mert olyat mond, hogy a röhögéstől nem tudok továbbmenni*.

Tegnap is.

Mentünk a zeneiskolába, kivételesen teljesen időben (október 18-án, az idei tanévben először nem is késtünk el, háhá, milyen büszke is voltam magamra), szikrázva sütött a nap, a lánka énekelt egy (amúgy nem neki való) dalt , és egyszer csak azt mondja nekem:

- Anya, annyira szerencsések vagyunk, majdnem minden dal megy a hangomhoz.

És énekel tovább.

Én így akarok élni.

(Nagy mákom van, hogy a Tomi már 15 éve megmondta, hogy hiszen így élek. És még emlékszem is rá. Az se egyértelmű.)


*tudnék írni teljesen igaz, rettenetes és szörnyű dolgokat is, például gyakran kiabálok eszemettalajt vesztetten vele, amikor a hisztijével kikészít és semmi sem jó és minden hiába és áááááá, de nem fogok ilyet írni. mert minek is.

mostanában

valahogy több ember is megszólított a bloggal kapcsolatban (olyanok, akikről nem is gondoltam, hogy olvassák), hogy mennyire hülye bátor vagyok, hogy bárkit beengedek az életünkbe.

És ezt a mostani eszemmel már nem is értem, igazán.

Egyrészt nyilván bármi, ami itt van, az az életünknek pont egy annyira kicsi része, ami az egészhez képest jelentéktelen, másrészt meg, ha tegyük fel, meg is írok dolgokat a napjainkból, akkor mi van?

Nem volt ez éppen kicsi döntés, kb. 15 évig írtam olyanokat szanaszéjjel, amiket nem lehetett egyértelműen hozzám kötni, de őszintén mondom, hogy semmi különbség nincs.
Vagy csak nem érdekelnek azok a következmények, amik ezzel járhatnak.

Mindenesetre ha bárki azt hiszi, hogy ezek alapján ismer, és mindent tud, ki kell hogy ábrándítsam - de még azt sincs kedvem.

Mindenki higgyen, amit akar.

Nemrég elmentem egy író-olvasó találkozóra, mert magam akartam meggyőződni, hogy üzlet, vagy őszinte jó szándék.

Ott voltam egy órát, és arra jöttem rá, hogy az se nagyon érdekel, ha előbbi is.

Nekem mindegy, mi az.

Sikerült megállítania egy pillanatra, már könnyebb szívvel rohanok minden nap. Persze, semmi olyan nem hangzott el, amit magunktól ne tudnánk, de mégis.

Úgyis vége lesz egyszer, és semmi, de semmi nem éri meg, hogy elvegye az időmet azoktól, akikre magamtól szánnám.

És én tényleg nem tudom, mitől kéne tartanom, hogy olyanok is olvasnak, akik nem kedvelnek.

Ez legyen az ő problémájuk, és ha kritizálnak, hát úgy is jó, biztos van helye.

Valahol. 

Már majdnem úgy tűnt

csinál nekem valaki az udvarlás hevében szarvasfej sütkiszúrót (nem akarok erről beszélni, hosszú történet*) - de nem fog.

Viszont az utcán utánam kiabált a wc-s néni, hogy tetszik neki, amit csinálok.

Na.

Nincsen ok a panaszra.




*kicsit rá vagyok kattanva a reménytelen vasárnap délutánokra

kép 

kamaszkorom óta

élvezem, hogy az emberek sokfélék, hogy mindenki mást csinál, és mindenkinek más a fontos*. imádtam, ahogy például a közgazdász barátom praktikusan levezette a legkisebb és számomra legjelentéktelenebb dologból a hatékonyságnövelést (gyári munkások legkevesebb mozgással járó feladatmegoldása akkor lehetséges, ha minden mozdulatnál kézre állnak az eszközök, ergo ergonómia), és lenyűgöz, ahogy valóban, azóta is látom, mindenki kicsit a szakmáján keresztül** látja a világot. Áhítattal figyelem ezeket tényleg, mert millió olyan dolog van, ami magamtól soha nem jutna eszembe és az egy négyzetméteres konyhában is 8 kilométert topogok egyetlen ebéd elkészítésekor, szóval zseniális, hogy mindennek, de tényleg mindenek megvan a maga csínja, bínja, praktikuma és zsenialitása.

többnyire azonban természetesen olyan blogokat olvasok, ahol az emberek a mindennapjaikról írnak, mert az, hogy ki hogy megy át az életen, még ennél is sokkal, de sokkal jobban érdekel és túl kevés az idő, hogy mindent kiolvassak, de azért van néhány ember, akit követek, mert minden bejegyzésükkel újra és újra eszembe jut, hogy a világ nem csak annyi, amennyit látok és amennyi érdekel.

és én nagyon szeretem magam erre emlékeztetni, és ha kezdenék megváltozni, nyugodtan szóljatok, mert az már nem én leszek, és én nem akarok más lenni.

Egyetemistaként rettentően érdekeltek a játékelméletek például. Hosszan foglalkoztatott az, aminek időközben a nevét is elfelejtettem, most derült ki, hogy gyávanyúl-dilemmának hívják, és tényleg, a leglehetetlenebb időpontokban jutott eszembe, hogy én kurvára kitérnék***, hogy lehet az, hogy a világ nagyobbik része hős akar lenni.

Mostanában olvasok egy blogot. Egy autóversenyző fiú írja, utolérhetetlen kedvességgel és alázattal.

Közlekedéspszichológia.

Há, há.

Nem tettünk volna ugye nagyobb tétet arra, hogy a rabja leszek, hiszen 200 kilométert vezettem összesen, és nem is nagyon érzem a kényszert, hogy ez változzon, de ez.... újabb kapukat nyitott az elmémen, hogy micsoda fontos dolog valójában. Az interakció az idegenekkel, akiktől fogalmad sincs, mire számíthatsz - ha engem kérdeztek, semmi jóra - és minden pillanatban meg kell oldanod olyanokat, amiknek a létezéséről előtte fogalmad sem volt. Na jó, nyilván nem, de hát mennyire lelombozó alternatíva már az, hogy minden kezedre és lábadra jut valami szar, meg még gondolkodni is kell?

Szóval, én nem vezetek, mert nem élvezem, de ez a blog klassz, mert benne van az élet. és olyan szerény, hogy csak imádni lehet.


* oké, ezt közeli kontaktokban nem, de most nem arról van szó
** azon, amivel foglalkozik
***ugyanitt jelzem, hogy máig nem értem a háborúk működési mechanizmusát: az embereknek mitől fontosabb a makrotörténelem, mint a mikro?

ma felhívott valaki

munkaügyben, de aztán egy csomó minden mást is kérdezett teljesen indokolatlanul , és én épp a zacskós tejek lejárati dátumával voltam elfoglalva agyilag (helyileg a boltban) úgyhogy nem pontosan értettem, hogy mihez kell az információ, hogy a vezetéknevem az az asszonynevem-e is egyúttal meg nem is értettem, mi az, így aztán eltartott egy ideig, amire mondtam, hogy ja, nem, ez az igazi nevem.
Mert van másik is? - kérdezte kedvesen a jóhangú férfi a kíváncsi ember, és mondtam, hogy van, csak nem hordom.

És elgondolkoztam, hogy télleg, mekkora kitolás ez: az ember komolyan vesz valamit, mindent belead, megtesz, változik, változtat, aztán mind hiába.



Mostanra meg olyan távol van, hogy hiába minden, már nem is értem, miről beszélnek, ha ilyesmik szóba kerülnek.

kép: főkötő,fiatalasszonyoknak.

a szeretetnyelvem a nokedli

most már biztos, hogy ha valakiért ekkora áldozatot hozok, az nem véletlen.

hanem szándékos oka van, ahogy egy régi fiúm mondta.

soha

de tényleg soha nem időzöm hosszan a tekintetemmel betegeken, sérülteken, hajlék nélkülieken, más okból máshogy kinéző embereken. Mindig arra gondolok ugyanis, hogy egyáltalán nem hiányzik a helyzethez még egy kis vizslatás, mert kellemetlen és zavaró.
És bizonyára én sem örülnék neki.

Szóval nem nézem meg őket se alaposan, se máshogy.

Ezért ütött különösen szíven az, hogy ma délelőtt egy nő leüvöltött az utcán, aki egy tolókocsiban egy másikat tolt. Épp csak láttam őket - mondjuk ahogy észleljük a körülöttünk lévő dolgokat nézés nélkül is, hogy ne menjünk neki semminek.

Már egymás mellé értünk, amikor a nő fejhangon kiabált - csak velem tehette, mivel nem volt más a környéken - hogy "ne bámulj, bazdmeg!".

Annyira el voltam foglalva a saját gondolataimmal, hogy csak kábé két lépés után ért el hozzám a hang, vagy fogtam fel, mi történt - de akkor viszont rám jött a merev sokk, hogy mi van?!
Rád se néztem, bazdmeg! - mondtam volna, de minek.

Értem persze különben, hogy sok atrocitás érhette és egyszerűbb támadni, mint védekezni, meg egyáltalán, szar az élet, sok a nyomor, de hát ez ....

Az embereket szerintem a saját gyűlöletük öli meg. És ne legyenek illúzióink, a legeslegaljasabb őket odajuttatni, hogy erre okuk is legyen. És mentség sincs, mert van, ami minden nappal csak hizlalja ezt.

egészen speciális

diétát nyomok, egész nap nincs időm enni, vacsorára halat kívánok, majd rájövök, hogy ez kicsit karcsú, és meggyőzöm magam, hogy a fügelekvár tulajdonképpen gyümölcs, ezért megeszek fél üveggel.

most igazán rosszul vagyok.

és a napomról még nem is mondtam semmit.

de legalább ennyire fasza volt.

de valójában ünnepelni akartam, mert láttam, hogy 11 hónap alatt 30000 letöltés volt a blogon, és ez szerintem fantasztikus. köszönöm
<3 <3 <3



szóval, azt hiszem, most iszom egy pálinkát az egészségetekre.

végülis gyümölcs.

és megoldja a (gyomor)bajokat.

reméljük.

úgy alakult

hogy ma megdicsértem egy egy hónapos (egyébként nyilván) tényleg gyönyörű babát.

ezt hallotta az én - szintén gyönyörű - gyerekem.

ez kb. három órája volt.

azóta büntet, és bár 167-szer elmondtam neki megnyugtatásul, hogy nem szeretek jobban senkit a világon, nem bírunk ezen valahogy túllépni, bármit is mondok, teszek, magyarázok, vagy nem.

most a fürdőkádban ül, és az előbb behívott, sírva mondta el, hogy  "anya, most jöttem rá, hogy egyszerűen irigynek születtem, én nem szeretem a kisbabákat. nem tudtam, hogy utánam is születnek még babák."

igazából én se bírtam feldolgozni, hogy utánam is születtek emberek, szóval ez valami generikus dolog lehet.

de ezt nem mondtam el neki, csak hogy szeretem.

1865122.-szer is.

anya, mikor van

Valentin-nap?

- Februárban.

- És mi van akkor?

- A szerelmesek napja.

Szégyenlősen elmosolyodik.

- De jó! Én szerelmes vagyok a Dávidba, tudtad? Te szerelmes vagy?

- Nem*.

- Nem baj, anya, biztos lesz majd egy fiú, akibe szerelmes leszel. És szép lesz.




*Ha, ha, ha.

nem mintha

valaha a büdös életben elfelejteném, hogy töltöttem a mai délután jelentős részét a t-vel kezdődő multi kövén guggolva, de azért feljegyzendő tény, hogy a világ legreménytelenebb dolga. négyévesekkel vitázni. Mondjuk szerintem jó üzletet csináltam, csak most még nem látszik.
Az volt, hogy egy szabadtéri program után hazafelé arra  - a most már tudom, hibás - gondolatra jutottam, hogy veszünk valami élelmet.
Átsuhant a fejemen a gondolat, hogy ez veszélyes gyerekkel, de rögtön meggyőztem magam, hogy a bevásárlókocsiból úgyse ugrik ki.
Nos, a kis beste életrevaló kölke, természetesen kivárta, amíg felszabadul egy autóformájú beülős-tologatós.
(Ekkor kellett volna lelépni mégis.)

Nem sokkal később már egy lila színű plüsslovat szorongatott, és közölte, hogy EGÉSZ ÉLETÉBEN erre vágyott. (Egyébként tény, hogy néhány napja tényleg arról beszélt, hogy "lóplüssöt" kér a szülinapjára. Ezt tök sokáig nem is tudtam értelmezni, mi az, hogy lóplüss?!)

Éles hangon felcsattanva közöltem, hogy ki van zárva, én nem adok háromezret egy ilyen szarért. És amikor felületesen rátekintettem, megállt a szívem, mert a szar hétezerbe került. Ekkor már lila fejjel követeltem, hogy tegye vissza, és esküszöm, AL Capone védőügyvédje sem indult a gyereknél reménytelenebb helyzetből, de egy óra, némi vita, eskü, csendes, de határozott érvelés után nyilván a kurva lóplüssel együtt távoztunk.

Elmondom, miért.

A gyerek hónapok óta hívja célzottan és véletlenszerűen az egész várost a szülinapi bulijára, amire egy játszóházat terveztetett kivetetni velem két órára (25 ezer forint) plusz torta, plusz élelem.
Az alku révén ezt a vágyát ignoráltuk.

Ezen kívül minden további ajándékot szintén, kivéve az ovis tortát. (Mivel Mikulás után született egy nappal, lényeglátóan és ravaszul közölte, hogy akkor majd beosztja az arra kapott ajándékokat.)

És minden addigi szarra apróságra is elvesztette a kérési jogot karácsonyig, amit egyébként megvetetett volna velem addig.

Nos. szerintem így nem olyan rossz.

De nem akarok róla többet beszélni.

(HÉTEZER BAZMEG EGY HÚSZCENTIS LÓPLÜSSÉRT! HÉT!)

Ui,. most, hogy képet kerestem, megnéztem, tulajdonképp jó vétel volt.   Nagyszerű anya vagyok mégis. 


*6990, legyünk pontosak.

van egy nő

legalább 10 éve ismerem.

És mindig nagyon szépnek láttam.

Tulajdonképpen most is.
Nemrég együtt láttuk őt egy hozzám közelállóval,  aki, miután találkoztunk, azt mondta: "szegény, nem valami nagy szépség."

Mondja ezt arra, aki szerintem meg az.

És ezen azóta gondolkozom, hogy van ez.

Meg az is eszembe jutott, amikor egy kolléganőm még az előző évezredben úgy köszönt el a (rádió)hallgatóktól, hogy "legyen jó napjuk, és ne felejtsék, mindenki szép valakinek."  És akkor, bár tudtam, hogy ez összességében nem egy világmegváltás, de hát mégiscsak fantasztikus érzés volt, olyan reményteli helynek tűnt a világ, ahol minden zsáknak megvan a maga foltja, minden félnek a másik fele.

Akárhogy is: nekem inkább mindenki szép. Egyszerűbb így élni, mint másképp.

bizonyos szempontból

(na jó, nemcsak egyből) az élet császárnőjének érzem magam*.

Az, hogy egy csomó fantasztikus emberrel megismerkedem a munkám miatt, mindenképpen táplálja ezt a hitemet.

Úgyhogy ma arról fogok mesélni, hogy - mindannak ellenére, ami mostanában történik (még) - szerelmes vagyok az életbe.

De tényleg. Ma találkoztunk Erzsivel, aki nem csak nagyon helyes ember, de végtelenül jó fej, és a nyilvánvaló tehetség mellett, amivel bír, még roppant alázatos is. Olyanokat mond, hogy az embernek kivirágzik a lelke, ha hallgatja.

Nem féltékeny a tudására, csomó képet elajándékozott csak azért, mert örült annak, ahogy mások örültek a képeinek. Azt mondta, hisz abban, hogy amit adsz, az valamiképp visszajön. És: aki ad, annak adatik.

Úgyhogy neki köszönhetően ma rájöttem egy fontos dologra, amiért nem tudok elég hálás lenni.

Mindennek ideje van, csak annyit mondhatok. :)


* többnyire

azt senki sem gondolta,

hogy az osztály legjobb tanulója nem lesz elég okos az élethez - mondta a napokban az egyik ismerősöm egy másikról.
És mondta, hogy béna a munkája, keveset is keres, és hát az egész lány olyan.... izé*.
 És mivel én is ismerem az illetőt, meg a körülményeket, nehezen is vitatnám ezeket.

De közben meg olyan bénának tartom ...
magunkat.

Mindaz ugyanis, amit gondolunk, szerintünk van. Lehet, hogy az a lány ezt akarta. Nem többet, nem mást. Feltehetően elégedett, és így boldog. Ha ugyanis mást akarna, nyilván megtenné és úgy élne.

Úgyhogy arra jöttem rá, hogy jó hülyék vagyunk.


És ez az egész - hogy hülyék vagyunk és ítélkezünk - olyan nagy baj.

Nem kéne ezt csinálni. Le is fogok szokni róla.

És légyszi, mindenki szokjon le róla.

*szó szerint azt mondta: zuzmó.

észrevettem

hogy a hasonló történetek koncentrálódnak. Ha valami hosszan foglalkoztat, hatással van rám és így-úgy sokat foglalkozom vele, akkor valahogy az a terület lesz erős, és jönnek sorban az ugyanolyan típusú ügyek. Most is van egy ilyen hullám, beszippantott ez a nyomorország-feeling, aminek egyáltalán nem örülök, de majd elmúlik, nyilván vagy megtanulom ignorálni.

De azért most nem annyira tudok elvonatkoztatni a ténytől, hogy egy vizsgálatra, ahova beutalót kaptam, időpontot kell kérni. És kaptam is volna, ha nem durran el az agyam még a telefonban, miután beolvastatták velem a leletet*.
Szóval adtak volna, persze, kedvesen, _február végére.
Szeptember 12-én.

És akkor most, miután engem érdekel, mi van, választhatok.
1. Kapcsolatokon keresztül (ld. protekció) megoldom a korábbi időpontot. Ez szívességkérések sorozata, tehát hagyjuk.
2. Újra kérem az időpontot, felvértezve a tudással arról, hogy mit kell mondani, mi szerepel a leleten, és majd, amikor kiderül a turpisság, azt mondom, kicsit drámai hangon, hogy bocs, az életem a tét.
Ez hazugság, szóval nincs kedvem.
3. Elmegyek egy orvoshoz, megkérem, hogy írja rá, amit kell. És kifizetem neki a szívesség vizsgálat díját.
Ez még ugye a leginkább járható út, de miután most inkább kifizettem 800 más dolgot a gyerekcipőktől a bábszínházbérletig, nincs kedvem. Na. Van ilyen.

Ez egy. Másrészt meg nem akarok feltenni egy demagóg lemezt, de azért eléggé megugrik a vérnyomásom ennek a verziónak a jogosultságától is. Hogy így kell élni?! Tényleg?

És ha akarok élni, akkor így.

Tudom, hogy anyukám nem tolerálja a mocskos beszédet, de ez akkor is _kurvára kiakasztó.

(Bocs, Mami.)

*Ami nyilván arról szól, hogy a beutaló orvos (meg én, akinek panaszai vannak) szeretné tudni, mi történik a szervezetemben.

Bringa után

akartunk enni egy fagyit. A sor követhetetlenül 3 felé állt, de volt egy apró, hajlott hátú néni, akit mindenki előre akart engedni, ám ő nagyon előzékenyen mindig a végére állt.
És ott ácsorogtunk a sor(ok) végén, kicsit idétlenül, amikor elkezdett beszélgetni a lányommal. Aztán velem is. És jött a pillanat, hogy kérhette volna a fagyit, de ő megint mögénk állt. És egyáltalán nem értettem, és győzködtem, hogy menjen csak nyugodtan.
És akkor mondta, hogy nem tud, mert hiányzik 20 forintja.
Húsz.
És még nem jött le a "papa", akitől kérhetne.
Próbáltam minden fakszni nélkül odaadni neki az érmét, ami nem volt könnyű, mert egyáltalán nem akarta elfogadni.
Amikor sikerült, akkor pedig azt mondta a fagyislánynak, hogy 100-ért kér vaníliát.
Százért.
Amikor egy gombóc 200.
Szerencsére a lánynak volt gyerekszobája, és adott neki egy teljes adagot.
A néni aztán megvárt minket, és hosszan hálálkodott, és elmondta, hol lakik, és hogy vissza fogja adni. És hogy minden jót kíván nekünk, igazán, és vigyázzak a gyönyörű lányomra.

A szívem szakad meg, komolyan.

minden lakásban

vannak hotspotok. (Olvastam az önsegítő, vagy a lakberendező szakirodalomban. Vagy az önsegítő lakberendezőben, nem emlékszem.)

És hát igen, az enyémben az egyik durva pont a mosogató alatt van, ahol a kuka mellett sokáig a porszívó lakott, majd annak dobozában zacskók, szatyrok, ajándéktasakok. Aztán tojástartók. És borosüvegek is költöztek oda az idő teltével.

És a szekrény baloldaláról sokáig nem akartam tudomást venni, mert emlékeztem rá, hogy van ott valami, amitől ideges leszek, ha újra megtalálom.
Ha nagyon megerőltettem volna magam, akkor pontosan meg is tudtam volna mondani, mi az, de inkább nem is gondoltam rá. És kerültem is a vele való találkozást, mert tudtam, hogy ha bekövetkezik, akkor egyrészt nagyon rossz lesz, másrészt nem fogom kidobni, hanem falhoz vágom kegyeleti okokból őrzöm még 100 évig hadd fájjon.

Az utóbbi időben viszont váratlanul nagyon elszánt lettem, simán kidobok és elajándékozok bármit. Ebbe különben most olyan jól belejöttem, hogy a gyerek könyörög, hogy a játékai maradjanak meg. Ennyire persze nem komoly a helyzet, csak a ded kicsit fogékony a drámára. (Zárójel: a napokban, amikor megneszelte, hogy oda akarom adni valakinek azt az etetőszéket, amit babakorú gyerekek használnak, krokodilkönnyeket hullatva, el-elcsukló hangon kérdezte meg, hogy akkor mije marad nagylánykorára, semmije?!)

Szóval ma délután felkötöttem a babos kendőt és mondtam, hogy helló drágáim, eljött az idő, akkor most elköszönünk.
És nagyon hatékonyan kivágtam mindent.

És: az a kis cucc nem volt sehol.

Teljesen euforisztikus hangulatba kerültem. Hát úgy kivágtam ezek szerint már korábban, hogy nem is emlékszem rá. Milyen jó vagyok már?!

És erre a felismerésre éveket vártam. Pocsékolás, komolyan.

barátaim, akik

jobbá teszik.

olyanok vannak, hogy
- meghív gyerekestől a mézeskalácsházba (és ki is visz oda)*
- elviszi a székeimet és kalapál bele láthatatlan szegeket, hogy ne essenek szét
- hoz a lányomnak egy csomó baromi jó ruhát
- megoldja egy csomag utaztatását
- meglep egy komóddal, amit elhoz és összeszerel
- számolatlan alkalommal küld zöldséget, gyümölcsöt
- szervez nekem csajos estét, aztán másnap hazahoz
- beállít a munkahelyemre sütikkel
- csak úgy felhív néha, hogy élek-e még

ilyen is volt ez a nyár.
és olyan jó nekem igazából.

* két ilyen barátom van. ezt kétszer vegyétek a felsorolásban. az egyik meseházban aludtunk is. csak ez nyár elején volt és elfelejtettem, de kösz, Tündi!

ez a hét

semmi különös, csak szimplán tré.
végtelenül elfáradtam, napközben többnyire pisilni sincs időm, esténként remegő gyomorral nézem a mindjártötévest, aki már pótkerék nélkül hasít a téren a bringájával, közben mindenféle ismeretségeket köt.

nekem persze nincs kedvem. mondjuk erőm sem.

de legalább ma reggel összetörtem a fürdőszobában a kedvenc parfümömet, úgyhogy most már a bejáratnál érezni, hogy ez itt a mennyország.

ui: most kellett megtudnom, hogy "love story" az alneve. beszarás. harsányan nevetnék, ha nem sírnék.
:)

hát elmúlt

ez a nyár is.

ez már a második az új időszámítás óta.

ezek a könnyűléptű, aranyfényű napok mindig ólmos súlyt raknak rám az emlékeikkel.

sosem múlik már el az a szívcsavarás, amitől ma is elbőgtem magam, amikor szirénázva elhúztak mellettünk a tűzoltóautók.

aztán persze mély levegőket vettem, és örültem a dalnak a rádióban, az embereknek az utcán, tetszettek a fák, az árnyék, a lüktetés, az élet.

olyan boldog voltam, hogy élek.

és annyira fájt.

minden.

az óvodában az a rossz

hogy olyan sokat kell benne rád várnom anya, mondta a gyerekem valamelyik  nap.

Nem akartam elmondani, hogy mindig ez lesz már. A középsőre, a karácsonyra, a hétfőre, a péntekre, a felvételire, a tizennyolcra, az ösztöndíjra, a fizetésre, a nyaralásra, a randira, az együttlakásra, a papírokra, és a gyerekre.

Ha egyszer lesz erőm, majd beszélgetünk róla, hogy igazából nem várunk semmire, minden akkor és úgy van jól, ahogy.

Én úgyis megjövök minden délután. És bárhonnan hazavárom, akármerre is induljon. Sütök citromos pitét is.

Csak most hadd aludjak kb egy hetet.

most

hogy tömeges igények mutatkoznak irántam a posztok után és a facebook is felszólított, hogy sok idő eltelt, írjak már, annyit tudok elmondani, hogy vérszemet kaptam, és a tükör, valamint a stokke tripp trapp* után rákívántam egy komódra. egyrészt, mert nincs itthon elég komód tárolóhely, viszont holmi annál több, másfelől meg ettől valamiképp egy csomó más fronton is a dolgok rendeződését várom és feltételezem (kissé megszállottan. az igaz.)

így folyó ügyeim, örömeim és bánataim mellett parádésan sok időt kúrok el azzal, hogy megtaláljam életem komódját. dacára annak, hogy pénzem momentán nincs rá.

mondjuk az ilyesmik nem szoktak eltántorítani egyáltalán.

más izgalmak nincsenek, hallgassatok zenét.**


* nem, nem fizetnek nekem ezért, hogy folyton róluk beszélek, de ha olvassák ezt, találhatunk megoldást
** nagyon remélem, hogy nem olvasnak kiskorúak. És nagymamák se.

a kép nem a vágyam tárgya. de szép, nem?

elmondom

miért nem fogható semmihez a világon, ha az embernek gyereke van.

rettenetes rosszkedvvel baktattam hazafele, 26 folyamatos munkanap után, hullafáradtan, közben próbáltam nem lepattintani a lánkát, hogy ne csicseregjen már feszt, mert már ezt sem bírom ki. Közben nyilván hülyeségeken járt az agyam próbáltam kisebbnek látni a hibákat, amiket mostanában követtem el.
És akkor megszólal ez a cicamaci-tündérkirálylány, hogy tudom-e, miért kedveli a csuklósbuszokat.
Nem, mondtam fáradtan. És nem is érdekelt. 

Megállt, és úgy, ahogy volt, az utca közepén tök komolyan elkezdte rázni a fenekét, mint egy igazi salsatáncosnő.

- Mert úgy mozognak, mint egy hernyó, tudod? A csuklósbuszok nagyon jók. Kedvelem őket igazán.

És csak tekergett.

Én meg annyira elkezdtem röhögni, hogy a könnyeim is kijöttek.

8* évvel ezelőtt

volt egy nap, amikor úgy viselkedtem ebben a városban, mintha turista lennék.
Fogtam az - új - fényképezőgépemet és úgy néztem mindent, mintha először látnám.
Élesen emlékszem arra a délutánra, október volt, de még szokatlanul meleg.
Este Für Anikó egy dalának 40 másodperces részletét** hallgattam végtelenítve.

Néhány nappal később szakítottunk a fiúval, aki miatt alig egy éve várost és életet váltottam.

Nemrég visszakaptam az új (régi) munkahelyemen a régi gépemet, és ma hirtelen hozzáfértem az akkor elmentett elképesztő mennyiségű fotóhoz.

Nagyon furcsa érzés. Azt hiszem, ez konkrétan az a szirupos mondat, hogy "megelevenedik a múlt".
Itt van mindenki. Durva. Nem fáj, de érdekes. Elég idegen.

*10 basszus
**nem ez volt, de majdnem

már majdnem

megsajnáltam magam, hogy mennyit dolgozom és mennyire rohadtul nincs semmi időm, tessék, ma is fél öt óta dolgozom, de aztán eszembe jutott két pitiáner, senkit nem érdeklő balfaszság, ami engem viszont két napja bosszant és aránytalanul sok helyet lefoglal a valóban fontos dolgok rovására az agyamban - amikor ráébredtem, hogy ha ekkora szarokkal ennyit tudok foglalkozni, akkor mégis van időm, tenger.
hiszen minden nagyon jól van akkor.


de ha már itt tartunk, rendkívüli módon foglalkoztat (ráadásul) az a megválaszolhatatlan kérdés, hogy miért akar MINDIG többet az, akinek egyébként is RENGETEG van.

szépek vagytok

és tiétek az élet, ismételgette a részeg úriember, akit ugyan látásból régóta ismerek, de ilyen állapotban még sosem láttam.

nem is mondott ilyeneket mondjuk.

most ennél hosszabbra is eresztette, de sajnos nem értettem, mit mond még ezen kívül, és gyerekkel nem akartam a végére járni, szóval otthagytuk a bicikliúton, ahogy teátrális mozdulatokkal mutatta az eget, a földet, hogy miénk, miénk az egész nagy világ.

hiszen milyen szépek vagyunk.

miénk minden.

olyan vicces volt és megható is egyben, kedvem lett volna meghívni egy sörre, de hát, na.

amennyiben

fogalmatok sincs, mi a stokke tripp trapp, örvendezzetek. Ami meg engem illet, én hetek óta rá vagyok gyógyulva a kérdésre, hogy mi a megoldás ahhoz, hogy a gyermek felérje az átlagosnál magasabb étkezőasztalunkat, tehát alaposan kikupálódtam a lehetőségekből.
az idézett stt-t találtam ki, amiért nem gondolnék se 60, se 40 ezer forintot adni, és még 25-öt is nagyon szomorúan, amennyibe egy-egy szerencsésebb használt példány kerül.
meg ráadásul postaköltség, meg utaztatás, meg macera, áááá, rettenetes.
de mondjuk az is, hogy még mindig a bébiszékébe emelgetem a húszkilóst, úgyhogy nekiduráltam magam a problémának.

és már majdnem megoldották nekem a barátaim...

de most hiba csúszott a számításomba, mert összekevertem  egy időpontot.

én.

annyira jellemző ez.

rám.

vettem

egy tükröt az előszobába.

Már régóta akartam, de nálam ez az akarás kimerül abban, hogy tudom, előbb-utóbb szembejön. nem mentem érte se bútor-, se tükörboltokba, hanem egyszer csak megláttam azt az ovális, pontolyanfakeretű tükröt, amilyen az előszobabútor.

És  akkor megvásároltam, és azóta azon gondolkozom, hogy ha ez így megy (márpedig) fel fogok hagyni az erőlködéssel minden más irányban is.

Fel is kéne mondjuk, mert eszetlenmódra széles a kombinatorikai palettám, 180 verziót tudok azonnal egyetlen várakozást igénylő helyzet esetén felállítani, ami elég fárasztó, pedig semmi nincs, csak türelmetlen vagyok mindenhez.

Kivéve a tükrökhöz, de abban legalább zseni vagyok, kár, hogy nem látjátok, csudálatos az összhatás. Arról nem is beszélve, hogy nem értem, hogy nem csináltam már ezt meg korábban, a tükör baromi nagy találmány minden szempontból.

A kép nyilván illusztráció, a lustaságom köszöni a megértést.

be kell vallanom

túl sok ruhám van.

Ezt nagyjából mindig is tudtam, most azonban feltűnt, hogy teljesen feleslegen, mert ezen a nyáron kb. hét darabot hordtam összesen*. Napok óta acélozom a lelkem a rendkívüli feladatra, hogy könnyen, gyorsan és hatékonyan megszabaduljak azoktól, amik nem kellenek, mert minek tároljak 50 kilónyi ruhát értelmetlenül, tök kevés a hely egyébként is nem áramlik rendesen a csi.

Na. Elmondom, hova jutottam az elmúlt három órában tudományos és konmari alapokon.

Ismerve magamat és a lelkesedésemet a pakolás iránt, még hazaérkezésem után gyorsan a nappali közepére szórtam az ÖSSZES ruhámat.

Mindenhonnan.

Mert ugye, ha már ott van, csak nem rakom vissza szelektálás nélkül**

Az elmélet szerint egyébként is csak egyben és egymáshoz képest látod, mire van szükséged. Nos. Erre a nagy, hét perc huszonhét másodpercig tartó munkára gyorsan vacsoráztam (kétszer).
Ettem egy fél dinnyét is, kell a folyadék.
Eddigre meglehetősen rosszul lettem, kizártnak tűnt, hogy elkezdjek hajlongani.

Kicsit leheveredtem a kanapéra, megtekintettem két egység Szomszédok nevezetű filmetűdöt, majd sóhajtozva kihúztam egy-két rongyot a kupacból.

Azóta megalkottam a "soha többé nem fog rám jönni, de nem dobom ki mert szeretem"; és a "szerintem még jó lesz ez, csak pár kilót kell fogynom" nevezetű alkupacokat.
Az alaphalmaz nem veszített jelentősen a tömegéből. Sőt.
Mondhatnám, hogy ugyanakkora, mint volt, de már így is eléggé kedvemszegett lettem tőle, és nem akarom, hogy további lehetetlen kihívások rohanjanak meg.

Most írok ugye, eközben sem pakolok, de közben sötét is lett, meg álmossá is váltam.

Az élet nehéz.

*kicsit, egészen kicsit újra dundus lettem, pont, mint tavaly, de senki ne pánikoljon, én sem szívom mellre. (nem mindig szívom oda)
** de. nagyon úgy néz ki, hogy egyre inkább de.

kép

szeretni

sokféleképpen lehet.

Amíg nem volt gyerekem, mindent akartam.
És folyton együtt voltunk és egymás szájából vettük a levegőt, és fontos volt minden körülmény, hogy minden szép legyen, minden meglegyen; ékszerdobozok voltunk kívül-belül.

Kábé az összes fiúval egyforma volt a koreográfiának ez a része.

Őrülten fontosak voltunk magunknak, és a dolgaink csak pontosak és tökéletesek lehettek, kevesebbel nem is értük be.

Amióta már nem vagyok ilyen elbizakodott, azóta nem fontosak nekem a karrierben elérhető, a pénzért megvásárolható dolgok.
Úgy, ahogy annak előtte.
A tény, hogy anya lettem, azon a nyilvánvaló életbentartási és felülírhatatlan elsődlegességi, baromságokat kizáró életösztönön kívül azt az újdonságot is elhozta, hogy a kapcsolatoktól is egészen mást szeretnék.

Szelídebb és szabadabb, de kérlelhetetlenebb ez. Már nincs erő félmegoldásokra. Ezért nincs hely játszmákra, hazugságokra, gyökeresen eltérő felfogásokra. Ha a lényeges dolgokban nem ugyanaz a végcél (mindegy, hogy közben ki melyik úton jut oda) akkor arról a pár közbülső állomásról is egyenesebb lemondani.

Az élet nem megalkuvás.

volt valami

ami már napközben bosszantott,
hazafelé volt egy furcsa találkozásom,
itthon pedig várt egy felkavaró csomag.

most iszom egy bort főzök egy lecsót
hogy hagymapucolás közben feltűnés nélkül kibőgjem magam.

élni tudni kell, na.




update: tönkrement az aprító motorja. megy ez. :)

úgy meg

tudok örülni egészen semmi kis dolgoknak.

Sok más mellett, amiket nem, ezt kifejezettem szeretem bennem.

Reggelente végignézem, ahogy a cukrászda kinyit: ahogy kipakolják a székeket, kikerül minden nappali díszlet, ébred a tér.


Az emberek jönnek-mennek az éles reggeli fényben, kezdődik a szokásos lüktetés.

Ettől a kis darabka tértől és égtől mindig megjön belém az élet, a hit, hogy ünnep a reggel, és hirtelen belobbant a vágy, hogy most, azonnal, MINDENT meg kell csinálni amit eddig nem.

Imádok élni.

nem tudok most

sajnos sok időt eltölteni annak az elméletnek a pontos felkutatásával, amely arról szól, hogy az emberek éppúgy működnek bizonyos szempontból, mint a kémiai elemek: meghatározott vegyértékszámmal. Azaz: ha túl kevés a fontos ismerős, rokon és barát száma, akkor hiánytünetek mutatkoznak a szociális életben, ha túl sok, akkor pedig komolytalanná és kezelhetetlenné válik ugyanez. Az optimális (és fenntartható) kapcsolatok száma 17 körül van, nem emlékszem pontosan, egyetemista koromban olvasott (hallott) adatokra ki emlékszik rendesen?

Mindenesetre csak azt akarom mondani, hogy az internet semmiképp nem számít ezek közül egynek. Idegeneknek beszólni pedig kifejezetten karmikus mínusz pont. 

Ma reggel, ahogy kinyitottam a virtuális világ kapuját, valahogy egy csomó mocsok dőlt ki onnan. Nem személy szerint ellenem irányulók, de olyan rossz kedvem lett egy perc alatt: iszonyúan tahók vagyunk egymással.

Egy kreatív csoportban valaki elújságolta, hogy összeköltözés előtt dobta a fiúja, és csomagban küldte vissza a cuccait. Erre a lány, sírva ugyan, de csinált valamit a dobozból, és feltöltötte a képeket. Erre mindenki tojt a kreativitásra kéretlen párkapcsolati tanácsokat kezdett osztogatni. 

Egy másik csoportban valaki elújságolta az örömét, hogy vidéken vett házat, kezdődik az új élet. Na, itt mi volt a legérdekesebb momentum? Természetesen az, hogy mennyi volt. 

És ilyenek, sorban. 

Nem szándékozom feladni a hitemet, hogy az emberek érdekelnek engem és én szeretem őket. 

Mondjuk nem kis kihívás ez nekem. 

szerintem a szerelem

a színesedő hajnal,

 az első mosoly,
a reggeli kávé,
a remény az új napban,
a kulcs kattanása a zárban,
a cinkos üzenet napközben,
valahány sóhajunk,
a siető délután,
a bevásárlócetli,
a játszótéri homok a szandálban,
a viszontlátás öröme,
a végtelen beszélgetés,
a térdcsapkodós nevetés,
a titkos szövetség,
az alkonyat az utca fölött,
a borospoháron megcsillanó fény,
az ágynemű suhanása,
az álmok érkezése,
a színek, amiket egymástól kaptunk,
az élet, amit egymásnak adtunk,
a kérdés, amire igenis van válasz.

a munka

kitölti a rendelkezésre álló időt.

most (akaratomon kívül) ezt bizonyítom, kb. egyvégtében,

másfelől lassan szobrot állítok magamnak, úgy meg vagyok hatódva a felismeréstől, hogy
e g y é b k é n t milyen teherbírásom lehet, ha annyi idő alatt, amennyicske máskor jut bizonyos dolgokra, mennyi mindent meg tudok csinálni.

és milyen kurva keveset most, hogy volna elég időm.

azért csak azt mondom, mindannyian hősök vagyunk. ha párhuzamosan van munkád, gyereked, életed, barátaid, családod, pluszmunkád, hobbid, lakás, amit rendben kell tartani, esetleg kert, amit gondozol, ááá, teljességgel érthetetlen, ki hogy fér bele az életébe idejébe.

korábban mindig mindennek

meg akartam adni a módját. Azt hittem, a dolgokat (jól) csinálni csak akkor lehet, ha minden együtt áll, az összes ahhoz való körülmény a kedvezőnél is kiválóbb.

Úgy hittem, írni csak akkor lehet, ha van hozzá tölgyfaasztal, ódon forgószék, megannyi írói kellék.

Hogy élni csak akkor lehet, ha megvan minden hozzávaló. Férj, ház, gyerekzsivaj, barackbefőtt, léckerítés.

Hogy például vizsgázni is csak akkor lehet, ha tudsz mindent, ha volt rá elég időd, ha volt hozzá anyag, kened-vágod á-tól cettig.

Kellett ehhez jó néhány év, mire rájöttem: nem (csak) így megy.

Hány vizsgám volt, példának okáért, ahová a tökéletestől (kicsit!*) elmaradó tudással mentem. Aztán meglett valahogy.

Meg nincs házam, meg csomó minden másom se. És mégis élünk. Valahogy.

Váratlan módon nem lett közben tölgyfaasztalom se, és forgószékem sincs. (Illetve van, csak ahhoz az asztalhoz pont nem tudok leülni sohase, amióta viszont van gyerekem.)

Mostanában  hurcolok mindenhova egy nyúzott füzetet, le is van kávézva, a gyerek is rajzolt bele, teljességgel követhetetlen, mit mikor írtam bele, és hova. Van olyan, amit a telefon fényénél éjjel kapartam bele, ezért az olvashatatlan is. De van, és már a puszta léte is felvillanyoz. Nagy lépés ez nekem.

Nem lett persze semmi a kedvezőnél is kiválóbb, de már nincs hova várni.

Elkezdtem írni, örömmel tudatom, aki ismer, tudja, hogy húsz évig vártam ezt, csak kurvára féltem, hogy elvesztem az álmom.
De már nem félek, mert nem megcsinálni nagyobb hülyeség, mint rosszul csinálni, vagy akár álmot veszteni.

Ebben a felismerésben természetesen sok elvesztett álom van, de a legtöbb hozott is, nem csak vitt.

Ezért vagyok most itt.

És egyáltalán: amíg élünk, addig még mindig történhet valami.
Nem én mondtam, hanem a Szerb Antal, neki muszáj hinni.

* nem kicsit

"csak az itt

csak a most. A máskor,  máshol nincsen..."
A mélyhangú lány úgy énekelt az alkonyatban, hogy beleborzongott mindenem. A lemenő nap fényében még élesen látszottak a szomszédos háztetők és a templom tornya is.
Varázslatos volt az este, váratlan ajándék, néhány órával ennek az egésznek a létezéséről még fogalmam sem volt, nem tudtam, hogy ma még itt leszek.
Most pedig, 5 nappal egy szomorú  beszélgetés után azt éreztem, hogy jól van. Minden jól van. Még a tompa fájás is jól van. Szép az este, szép az élet, minden megérte, nem is lehetne jobb ma semmi se. Örültem, hogy együtt vagyok azokkal, akiket szeretek, hogy fizikailag nem fáj semmim, hogy nincs meleg, hogy nincs hideg, hogy olyan jól ülök, hogy megvan mindenem, hogy gyönyörű a nyár, hogy előttünk az élet, hogy mi is kellhetne más.
És volt egy kis idő, amíg nem érdekelt, ami volt, és nem riasztott, ami lesz, hogy helyénvalónak tűnt minden.
Hogy ez az este is váratlanul, szépen jött el; hitet adott minden eljövendőre. A templomtorony meg a fények mintha titkos szövetségbe vontak volna az ígérettel, hogy lásd, minden jól van és jó lesz ezután már.
Hogy minden, ami történik, értem történik, ami most még nem látszik, annak is értelme lesz végül, az is visz az úton; odaérek majd, ahova kell.
És az is úgy lesz jó.
"Csak az itt, csak a most. A máskor, a máshol nincsen."

csináltam vacsorát

meg se köszönted - mondja ingerülten a fiúhang az ablakom alatt.
máskor meg mindig én csináltam - mondja tök nyugodtan egy lányhang.

imádok nyitott ablaknál dolgozni.

napközben meg az volt, hogy két ember ment el mellettem egymás után.
mindkettő telefonált.
az első azt mondta: kettőhatvanöttel született, minden rendben, nem sárgult be.
a másikból épp annyit hallottam: azt, hogy őszinte részvéttel Fábián család, azt írassuk rá mindenképp.

az élet eleje, vége, meg ami közte van.

a tökéletes nyár

az olyan, hogy dinnye, lecsó, könyv, magány, háttérben Szomszédok. (jó, jó, én bírom, ha gáz is.)

sajnos a fenti lista nagyobbik  részét túltoltam, az utolsó meg még nem kezdődött el.

de olyan rosszul vagyok, hogy nem is hiszem, hogy ez számítana bármit.

de végülis még legalább másfél hónap a nyár, addig bármi megtörténhet, ugye.

akkor

elmondom, mit csináltam most, az elmúlt kemény hét és a tömeges igények után.

miután beszéltem telefonon a lányommal, aki egy hete turnézik a nagyszüleinél, hosszan nyomogattam sóhajtozva az új dinójának a hátát*, azt, amit az elutazását követő napon vásároltam neki.
(én, aki őszinte szívből rühellem a dinókat, elveim vannak, miszerint nem veszünk meg minden szart, és egyébként is, száz másik dolgot akartam  - még korábban - nyomogatás helyett tenni.)

ha már így alakult, óvatosan, de egyre határozottabban megettem egy doboz jégkrémet mert úgy éreztem, nincs könnyű életem, és megérdemlem ezt. 

szóval most nem vagyok jól.
egyébként se, ha esetleg ez kérdés.

* ha nyomod a gombot a hátán, mindenfélét csinál az állkapcsával meg a lábaival. meg a kezével keze helyén lévő lábával.

talán

nem írhatnék erről.
talán nem mesélhetnék róla - mert én sem tudok erről eleget.

De tegnap óta, amióta mégis tudom, azt érzem, így is túl sokat tudok és nem akartam erről egyáltalán, tébolyító az érzés, hogy nem lehet tenni semmit, hogy ilyenek történnek, hogy bárki lehetne most ott.

Három szívecske nyitotta a levélváltásunkat, még meg is hatódtam, milyen szolidáris velem a barátom, akit ritkán látok, tessék, még a távolból is érzi, hogy fejfájás kínoz - de nem az volt, hanem mesélni akart. Hogy hajnalban ért haza, mert egy barátjával volt, a barátja mellett mostanában esténként folyton lenni kell. A feleségének ugyanis az orvosok szerint két napja van hátra. És a lány* bakancslistáján két dolog van:
- Fürödni kádban

- Kakilni otthon

De valószínű már az sem lesz meg neki

Nyilván odafagytam a képernyő elé. És csak néztem, hogy ez mégis hogy. 

Hogy

lehet

ez.  

Kérdeztem, mi a baj. Kiderült, hogy mellrák, áttéttel a méhére, szívére, tüdejére, agyára. Az a fajta, ami 0.3 cm-es daganatból 2 hét alatt fejlődik ki. Nincs rá szűrés.

És én tegnap óta alig tudok másra gondolni, csak a lányra, aki nem olyan régen még tervezett, dolgozott, csekket fizetett be és összejárt a barátaival, talán szerette a U2-t és a régi bútorokat, Nádas Pétert vagy Roald Dahl-t, a sztrapacskát és a pöttyös dolgokat, az éjszakai csendes esőt meg a nyári napfelkeltéket, a színeket, az életet. 

És

ennyi 

volt. 

Úgy tudni, ma megpróbálják teljesíteni a bakancslistáján szereplő dolgokat, bár az orvosok szerint az életébe kerülhet. Nem tudom persze, van-e ilyenkor már tétje bárminek. 

De azt tudom, hogy összecsavarodik a szívem és rettenetesen megvisel, annak ellenére, hogy nem is ismerem. Szinte elszégyelltem magam, hogy nekem itt éppen kamaszkorom legszebb nyara zajlik, ezen a héten kb 15 órát aludtam összesen, imádok élni és úgy szeretem az egész kerek nagy világot.... és nem tudok nem arra gondolni, hogy ez a lány is, talán pont így élne, talán pont így szerette. 

Nem, nincsenek szavak. 

Részlet

tudnék

ezzel kapcsolatban is mit mondani, de ami igazán kiveri nálam a biztosítékot, és ezt sajnos nem tudom ignorálni, szóval minden alkalommal le is írom, azok a kommentelők.

"Aki egyedül vállal gyereket, az a szememben nem tiszteletre méltó szuperhős, hanem hazárdírozó. Aki elvált, az nem egyedül van. Annak ott a gyerek apja/anyja, akinek ugyanúgy felelőssége a gyerek. Aki özvegyen marad, annak jó eséllyel vannak nagyszülők, barátok."

Én ettől sajnos hányok, de igazán. Mindenki, aki érintett ebben, az nyilván csak és kizárólag maga tehet róla, magának kereste a bajt, sőt, eleve így is akart élni, szóval ne rinyáljon, fogja be szépen. Ugye?

Ugye.

Ezért tart itt ez az ország. De én annyira bízom benne, komolyan, hogy az ilyenekre odafigyel az Isten. És kicsit leapasztja az arcát  megmutatja neki,mik vannak a világban.
Még.

Azon a csövön kívül, ahol él.

Velem különben nagy bajok vannak, én még azt is képtelen vagyok megérteni, hogy mi a lélektana a  közösségen belül alakuló hierarchiás helyzetek elfajulásának (kicsit bonyolultan írtam, de azért értitek, ugye?) - nem hogy egy ennyire összetett dolognak, mint a hülyeségnek. (Rosszindulatnak? Keserűségnek? Mi ez?!)

fú, de nem örülök.

minden nyár véget ér

tegnap mentem az oviba, és bár erről nem szoktam beszélni, ez pont olyan kiszámíthatatlan, mint a reggel. mondjuk nem üvölt, de ezen kívül minden megeshet.
van olyan (gyakran) hogy számításai és elvárásai szerint későn érkezem, és akkor egész hosszan képes átnézni rajtam az óvodaudvaron.
van, hogy ugyanezen számítások szerint túl korán érkezem (nem) - de pont barát a legmenőbb kislány, és akkor "anyám idetolja az arcát aztán nem barátkozhatunk"- gondolom.
van, hogy még feltétlenül meg kell tenni ezt vagy azt - szintén csak álldogáljak az udvaron és várjak, ráérek.

tegnap még kicsit beszélgettem az óvónénivel, és a végtelen óvodaudvar másik felében láttam üldögélni a lányomat. aki időnként rám nézett, de megint nem indult felém. még viccelődtünk is, hogy megint büntetésben vagyok a reggel miatt,

aztán ahogy elindultam érte, és egyre közelebb értem ...
nem az én lányom volt.

most már talán meg kellene barátkoznom a szemüveggel, eljött az idő.

kép 

annyira tudtam

hogy a vége lesz majd nehéz.

kevesebb, mint egy hónap van hátra a bedrótozott életből, és én mégsem tudok örülni.


mindegy, hosszú.


egy 31 fokos lakásban nem örülök egyébként,  pazar, igazán.

néha

annyira elviselhetetlen vagyok,
eszem akkor is, amikor már nem vagyok éhes, cukros üdítőt iszom rá sokat, mert már mindegy, és aztán annyira rossz kedvem lesz ezektől, hogy lelopkodom a gyerek habcukrainak a tetejét mert szemét módon arra bazírozok, hogy úgysem emlékszik rá, hogy hét volt benne vagy hat. de aztán megyek még egy kört, és akkor már csak öt.
nem is nézek tükörbe, amikor leviszem a kukát vezeklésképp.

áhh, én téli gyerek vagyok, én nem bírom ezeket a trópusi páratartalmakat elviselni  meg a dundus testemet.

jöjjön már egy kis eső.

nem írom itt

de azért csinálom a sajátos missziót, #azvagyamitteszel  - és ma például tőlem szokatlan módon leszólítottam valakit, akit ugyan ismertem korábbról, de azért nem nagyon csevegünk el az időjárásról vagy a kenyér áráról.

de most már hetek óta fülig szaladt a szám, ahányszor megláttam, és mivel közel lakuk egymáshoz, ez kb. naponta megtörtént.

már-már kezdtem magam idiótának érezni ettől, mert láttam, hogy ő viszont nem tudja mire vélni a jókedvemet, de nem tudtam nem örülni neki.

ma meg úgy alakult, hogy jöttünk ki a bevásárlásból (a város másik végén) ő pedig épp befelé tartott. és akkor megint felvidultam. és annyira nyár volt, meg derű meg mit tudom én, hogy köszönés után mondtam neki, hogy nemrég láttuk a színházban. és hát mindig megörülök, amikor látom, bocs.
és akkor a gyermek nekiállt értetlenkedni, hogy kit, anya, kit láttunk a színházban.

- Sir Kán vásárolni megy - mondta ő, és tényleg, be is ment.

Hazáig röhögtem ezen, zseniálisan jófej pasi.

egész nap

hős vagyok, szigorúan tartom magam az elhatározáshoz, hogy idén nyáron fel tudjam venni a cuki KIS ruháimat, és nem is eszem, csak egy kis salátát, és sok vizet iszom hozzá meg kis bort nyáron fontos a sok folyadék;

de eljön az este, elfáradok hősnek lenni meg rohadtul éhes is vagyok és kurva gyorsan megeszek mindent, amit egész nap nem.

ha már így áll, megiszom a maradék bort is, miért ne tenném.

ma úgyis szombat van és harmadika, nagy dolgokat kezdeni elseje kell, de minimum hétfő.

buli van.

Régi gyanúm

hogy lehetne egyszerűbben élni.

De minek

Mondjuk nem megy, de hátha. 

Ma reggelre például terveztünk egy utazást, busszal, gyerekkel. Nem (olyan) nagy ügy, csináltuk már máskor is. Ébredés után nyilván palacsintát kért a gyermek, miért is kért volna mást, amikor minden hétvégén minden reggel ezt kér. Nyilván el is kellett még pakolnom, soha nem pakolok el időben, hát pont tegnap miért döntöttem volna másképp.

Amivel nem számoltam, az mindezek mellé a telefonom eltűnése volt.

Ami szintén megesett már, az elején, az első egy órában annyira még nem voltam izgatott. 

…Mint lettem a másodikban, az indulás előttiben.

Tűvé tettem az egész lakást, mindent, de mindent átnéztem, hova esnék-bújnék ha telefon lennék. Benéztem a lisztes edénybe, a hűtőbe, a tojástartóba, a kukába, a wc-be, az ágy alá.

Semmi.

Az idő meg haladt.

Úgyhogy halálmegvető bátorsággal úgy döntöttem, hogy telefon NÉLKÜL indulunk el. Akkor is, ha ilyenre 100 éve nem volt példa. Akkor is, ha máskor én még a szeméttel is úgy megyek le, hogy van nálam telefon. (Sose tudni.)

Szóval elmentünk anélkül, és egész úton azon gondolkoztam, hogy ez mennyire félelmetes. Élénken emlékszem ugyanis a kamaszkoromra, amikor még csak a szomszédban volt VEZETÉKES telefon, és ott tudtam a szüleimnek ÜZENETET hagyni, már persze, ha mindenki otthon volt. Hogy napokig nem tudtunk egymásról SEMMIT, és ha találkozót beszéltünk meg, nem lehetett csak úgy lemondani. Hogy micsoda rohadt nagy szervezést igényelt bármit időre egyeztetni, hogy milyen volt például egy órát ülni a Dzsámi előtt, mert fogalmam sem volt róla, hogy miért nem jön a barátnőm, de nem mertem elmozdulni, hátha közben megérkezik. Pedig akkor már egyetemista voltam.

Ma meg? Az egész életünk a telefonban van. Számokkal, amiket nem tudunk fejből, szóval nem lehet megkérni senkit semmilyen helyzet esetén, hogy légyszi hívd már fel nekem a Zsuzsit. 

Képekkel, amiket végül soha nem mentek le, de ha arra gondolok, hogy eltűnik, befeszülnek az idegeim. 

Üzenetekkel, amik pontosan mutatják, mi történik, és mi a fontos. 

Feljegyzésekkel, amiket feltétlenül meg kell írnom még.

És az idő.

Nincs órám, tehát telefon nélkül azt se tudom, hány óra.

És én (mi) így elindultam. Elindultunk.

Hát ez volt ám csak a Challenge Day! Úgy menni valahova, hogy korábban csak nagyvonalakban beszéltél meg valamit, érkezést, helyszínt – és nem tudsz pontosítani, mert nincs nálad telefon, az valami csuda.

De úgy benne voltam a kalandban, hogy végtelenül nagyvonalú lettem az élettel. És ezt viszont is elvártam. Indulás előtt feltettem az angyalszárnyas nyakláncomat, hát mondom, valami legyen, és nekivágtunk az ismeretlennek.

Amikor hazajöttem, további egy órát töltöttem keresgéléssel, már-már azon voltam, hogy estig ignorálom a kérdést, aztán sötétben majd világít, ha hívnak….

Amikor megtaláltam. Ne, ne is kérdezzétek nem akarok róla beszélni.

A bevetett ágyban.

Vannak dolgok, amikre nincs magyarázat. És kész. Érjük be ennyivel.

anya, én nem voltam felkészülve

a változásra, mondta hatalmas ultramarinkék szemekkel sírva a lánka reggel az oviban, akkor, amikor már úgy el voltam késve, hogy onnan nézve az egész nap reménytelennek tűnt.

mondjuk az is, hogy el tudjak onnan jönni valaha.

csak sírt és kapaszkodott, és zokogva kért, hogy ne menjek el. és az új óvónéni sem nagyon tudta, mit tehetnénk most de legalább mondta, hogy szokja meg a gyerek a változást, hát így fog telni a nyár és akkor én nagyon szomorú voltam.

és aljaskegyetlen módon, amikor egy kicsikét már nem szorított annyira, mint korábban, eljöttem gyorsan és vissza se néztem, csak hallgattam hogy üvölt, és arra gondoltam, micsoda szemétség ez, istenem.

és fájt a szívem igaziból ( lehet hogy csak a sietéstől, ebben a korban már nem rohanunk sehova) és 20 perccel később, amikor bejelentkezett a telefonomon az óvoda úgy bazdmegeltem, mint szódás a lovával, majdnem sokkot kaptam, hogy nesze, mehetek is érte, de csak az új óvónéni volt, hogy nyugodjon meg az anyuka, a gyerek is megnyugodott, csak azért szól, mert látta, hogy "nehéz volt az elválás".

mik vannak a világban, de komolyan, azonnal fizetésemelést követelek a szuper óvónőknek.

meg nekem is természetesen, én mondjuk nem vagyok jó fej, amint az látható, de biztos van valami, amiért megérdemelném, ha nagyon elgondolkoznánk, találnánk indokot, tudom én.

tényleg erős

volt bennem a szándék a #30napot illetően, és történnek is dolgok, de annyi minden van, és annyira kevés lett a mindentől az idő, hogy kicsit talán túlvállaltam magam ezzel a hosszúra nyúló dologgal.

pillanatnyilag fontosabbnak tűnik, hogy megtekintettük - a gyerek már másodszor - a dzsungel könyve című klasszikust a színházban, és szerelmes lettem a Maugliba* el vagyok ájulva ettől a feldolgozástól.


* nem.
de ha igen, akkor ez már egészen más, ez egy újfajta boldogság. nem érdekel a neve, a kora, nem akarok tudni róla semmit. csak úgy örülök neki, hogy láttam és hogy ilyen kurva jó volt.
imádom ezt, komolyan. 

ősszel

végigkövettem több ember 30 napos kihívását.

Most újra téma, és én azt gondoltam, ezúttal csatlakozom. nem túl bonyolult, de nem is túl egyszerű.

Az ügy közvetlen előzménye, hogy a csodálatos új pöttyös labdánkat egy rendezvényen simán és szó nélkül elvitték, győztem megnyugtatni a gyereket (és megtalálni a labdát).

És mivel dolgoztam, és amúgyis 82 dologra kellett egyszerre figyelnem, elég magasra kúszott bennem az emberutálat. Ami nyilván nincs rendben.

Tekintsük vezeklésnek. Hajt a kíváncsiság egyébként, komolyan.

Mostantól harminc napig #azvagyokamitteszek.

Meglátjuk.

életemben kábé először

azt éreztem egy óvodai ünnepség előtti estén, hogy minden nagyon jól van.

van fekete cipő, hófehér krepp harisnya, vasalt ing a vállfán. (szoknya, pántlika ovis kellék)
ó, mondom, annyira jó vagyok, hát így is lehet ezt. mostantól ilyen leszek. 

reggel támadt az a kósza ötletem, hogy letörlöm a cipőt - előtte nap hoztam haza a munkahelyemről, még megnéztük a furcsa kapocs működését a kollégával, akitől kaptuk - és ahogy kivettem a dobozból, majdnem leálltam a légzéssel hosszútávra.

a cipő, aminek egy nappal korábban még semmi baja sem volt, szétnyílt talppal tátongott a papírok között.

mindezt ovis ünnepség reggelén.

a napon, amikor két helyen dolgozom egyszerre. az egyik másfélórányi útra van. a világ végén térerő nélkül. 

a napon, amikor pisilni is időre megyek, és minden kiszámíthatatlan, az is, hogy visszaérek-e négyre.

hát mindegy. egy kínai bolt még belefért, évi egy alkalomra jó volt ez is.

egyébként is, azelőtti nap vettünk tizenezerért menő nyári szandit (sajnos halványlilát) nem mertem nem feketében vinni a bébit, ha már előtte héten a szülői értekezleten belém verték, hogy FEKETE! ALKALMI! (Más anyukák nyilván merték.)

Vissza is értünk, csak úgy lobogott a hajam a szélben, ahogy diadalmámorral az arcomon suhantam az óvoda felé négy előtt 10 perccel az új cipővel a táskámban - és a bolt előtt szörnyű gyanúm támadt.

Mintha kértek volna süteményt az óvónénik a kertipartira, nem?! Ja, de.

És akkor már a cipő keksz, pufi, ropi, üdítő-kombóval kibővülve vágtattam tovább. és beöltöztettem a lányom csodásba, és hát mit mondjak a cipő kicsi lett a gyerek gyönyörű, szeretek ovisünnepségre bőgni járni. (nem)

Kicsit rontotta a meghatottságom hatásfokát a tény, hogy a gyereknek is bánata volt, amitől egy órán át sírt vigasztalhatatlanul, hogy elmegy az óvónéni, akit imád, anya, sooohaaaaseehheee lehesz többehet ilyehen óvóhnéhénihim....

Nehezen, de meggyőztük, hogy buli van, élvezze, menjen végig az állomásokon, pecsétekért ajándék jár. Nem megcsinálta?! Nem tudom, hol mi volt az eszköz a célhoz, de megszerzett minden pecsétet kb 10 perc alatt. És aztán pöttyös labdát kapott érte, azzal is aludt, de előtte mindenkinek elmondta a kis husinyuszi, hogy megfizetett a labdáért.

Megdolgozott érte, nyilván ezt akarta mondani, csak még nem egyértelműek ezek az árnyalatnyi különbségek az életben, Arany Szívem.

ma voltam fogorvosnál

semmi különös csak a fél életemet töltöm ott kaptam új drótokat a számba.
már egészen közel a beteljesülés, hónapok óta mondja a néni, hogy szerinte nyár elején készen leszünk.

eddig úgy tűnt, ez június végét jelenti.

egyébként meglehetősen nyugodtan és izgalmak nélkül viselem a megpróbáltatásokat, valami különös csillagzat alatt került fel, szabályos megkönnyebbülést hozott mindenféle észérvekkel megmagyarázhatatlan okok miatt, és ez így is maradt.

nos.

ma felmerült valami újabb szabályozandó ügylet, ami miatt lehet hogy nem nyár eleje lesz a nyár eleje.

és hőzöngés nélkül tudomásul is vettem, mondom, ha már eddig eljöttünk, végig is megyünk ezen.
míg ezen lamentáltam, azt mondja a fogorvosnő: sokan kompromisszumot kötöttek már a cél előtt, de mindenki megbánta.

és azóta ezen gondolkozom.
nyilván teljesen más ügyből kifolyólag, de pont ez érdekel mostanában.

hát nem egy fogorvos adta meg a választ?

azt mondja ez az én

csodálatos gyerekem az imént, hogy "anya, ha még élsz, amikor nagy leszek, veszek egy kocsit, és elutazunk".
és akkor persze röhögtem nagyon (mindig nevetek, amikor - egyébként tényleg tök viccesen - mesél dolgokat, beszél rólunk vagy tervez valamit) de azóta beraktam egy mosást, és amíg ott válogattam a ruhákat, nehogy minden "kapni fogjon még egy vaj (vagy más) színű árnyalatot", azon gondolkoztam, hogy basszki, nem is vicces, hanem kurvára realista.

40 vagyok, ő meg 4.

simán lehet, hogy mire ő nagy lesz, én már nem élek.

noha persze örökké fogok élni, nem kell vigasztalni, tudjuk, hogy így lesz - azért kicsit elszomorodtam, és meg is sajnáltam magam ott a fürdő kövén.
meg úgy általában az életet is megsajnáltam, ahogy múlik.

hogy már sose jön el újra a ma reggel se, amikor egy komplett színházi előadást lenyomtam neki a wc előtt, hogy legyen kaki, és ő végignézte kacagva, majd közölte, hogy bocs, kaki nincs, de nem akart előbb szólni, mert érdekes volt.

és sose jön el többé a ma délután, amikor egy ezer éve nem látott barátnőmmel 27 perc alatt, két átszállás közt, a lepattant vasútállomáson a gyerek állandó sivalkodása közepette megvitattuk az élet dolgait, és egymásra csillogott a szemünk, és odaadta a liber mortist, ami, hátöööö, kell nekem valami nagyon nagyon fontoshoz,

meg a múlt kedd se jön el újra, amikor egy még régebbi barátom mondta, hogy felugrik, miután elintézte a dolgait, és este tízkor megjelent egy üveg jégerrel, és rögtön tudtam, hogy bánatunk van, inni fogunk (mondtam már, milyen éles elméjű lány vagyok?), mint a legvadabb egyetemista korunk legnagyobb bánataiban, de pont úgy.

és akkor eszembe jutott ez a dal, és hát dalszöveget blogolni a legalja, pláne Charlie-t, (Jézusom!) tudom, de hát pont ez van benne.

"Ez a nap többször úgyse jön,

elveszik végleg, ha elköszön,

(...)

Ez a nap kétszer úgyse lesz,

csak ma ölel vissza, akit átölelsz

(...)

jajj, rettenetes ez.