az utóbbi

idő legjobb filmje. vagy az, ami a legnagyobb hatással volt rám. vagy teljesen mindegy, nézzétek meg.

prűdeknek azért nem ajánlott.

imádom

a gyereket. A nyilvánvaló káromkodásra, amit épp hallottam biciklizés közben ("de szar ez az út") végig tagadott, és nem is volt hajlandó elismételni, mit mondott, csak azt hajtogatta, hogy "azt mondtam anya, az út göröngyös". Kezdett elborulni az agyam, és mondtam, hogy hallottam, mondja meg nyugodtan, esszel kezdődik.
A gyerek hatalmas szemekkel rám nézett és tök nyugodtan belemondta az arcomba, hogy "göröngyösz".

És én nem csaptam agyon. Hát, win-win.

aztán kaptam

duguláselhárító cuccot, meg csokit, mi kéne még.



(vannak mondjuk tippjeim, például hathatna is a szer. az volna a tökéletes boldogság. ja, ja, tudom, sokat akarok.)

Valentin-napra

pedig ilyet kérek.
Valami van, a szódabikarbóna ecet kombó már nem működik* a mosdóban, tök nomád az életünk, csak a fürdőkádra korlátozódik a víznyerés. Na de most!
Éljen a romantika, éljen a duguláselhárítás.
Még mondja valaki, hogy nem vagyok vicces lány.

*bizonyos szempontból eléggé vége is van a világnak, ha már a szódabikarbóna nem képes problémákat megoldani, nem tudom, mit várhatunk még, valószínűleg nem túl sokat. de most nem akarom egy dugulásból levezetni a Schopenhaueri siralomvölgyet  pedig volna rá késztetésem.

ha sokáig

nem találkozom valakivel, akkor simán előfordul, hogy elfelejtem, honnan ismerem. Ezért nem tudom, tegeződünk, magázódunk, mit csinálunk. És akkor rettenetes találkozni, mert van olyan, hogy ezt mind be kell vallani.
Aztán, ha piacon vagyok, annyira nem nézek senkire, hogy úgy meg főleg képtelenség bárkit azonosítani.
Szóval alapból is vannak a felismeréssel problémáim, hát még, ha irreális a feladat.

Tegnap épp állok valami kincsesbánya kellős közepén a kedvenc piacomon, és rám köszön valaki, Teljes névvel, húsz centiről, amit nem lehet ignorálni. (Bár meglehetősen volna kedvem ilyenkor különben.) Visszaköszöntem és nagyon néztem, honnan az ismeretség. Nem tudok úgy nézni, hogy ne látsszon, mit nézek, ezért magyarázkodásra késztettem az ismeretlent.
Nem ismerem meg? - kérdezi. Volt óvónőm. Helyettesítő, egy évig.

Majdnem visszakérdeztem, hogy kiscsoportban-e legalább, de nem akartam bunkó lenni.

Biztosan vannak ilyen zsenik, akik mindenkit felismernek egész valahavolt életükből, de sajnos én nem. Szóval bocsánat, igazán.

legalább a gyereknek legyen esze

nincsenek mostanában könnyű napok, nem is értem, semmi nem indokolja ezt a szívást  a rengeteg felpörgött dolgot, milyen lesz az év, ha a "nyugodt" év eleje depressziós köldöknézésbe taszít?

az állandó fizikai fájdalom noha nem túl erős, de némiképp magyarázat a felfokozott idegállapotomra, amivel tegnap lekaptam a gyereket a tíz körméről. először, mert kiderült, hogy kábé egy flakonnyi tusfürdővel (az enyémmel) mosdatta le az állatait, majd mert kiderült hogy a fogselymem is játék lett (ezt csak fogszabályzósok érthetik), aztán mert pizsamában csúszkált a padlón. 

szóval ordítottam, mint a sakál  emelt hangon kértem számon, hogy mi ez már. 

persze sírt. 

hatalmas könnyekkel és tök komolyan mondta, hogy "anya, én még kicsi vagyok, ne haragudj, nem tudok minden szabályt." 

tessék, a recept, ha igazán rosszul akarja magát érezni az ember. légy tahó, és erre gyere rá egyedül. 

a facebook

azért jó, mert szól, hogy hányan rejtették el a bejegyzéseket hány napja nem írtam, és konkrétan ilyen dumát használ:  Az oldal kedvelői már 7 napja nem hallottak rólad. 
Most az van, hogy én se nagyon hallok magamról, ide-oda pingpongozzuk a gyerekkel a vírusokat egymás közt, ez a negyedik héten egyáltalán nem vicces, hanem meglehetősen ordenáré szavakkal tudnám minősíteni.
Vannak azért projektek, a lánka rövid hajat akart és farsangra készül, éjjel-nappal rajzol, meg annyit dumál, hogy esténként könyörgök neki, hogy hadd aludjak már. És akkor mindig azt mondja, hogy anya, csak még egy dolgot hadd mondjak el, és akkor rendszerint fél óra múlva már zsarolom, fenyegetem, vesztegetem a csöndért. Nem vagyok mintaanya, és mindig el is mondom neki, hogy bármilyen meghökkentő ez, embernek születtem én is. Úgyhogy se polipkarjaim nincsenek, amikor 100 dologért akar ugráltatni egyszerre, se szent nem vagyok, aki boldog mosollyal tűri a rosszalkodást/a butaságokat/hisztit, de főleg nem leszek az, aki tolerálja a zűrös ovis ügyeket. (Azért legyen lovunk/új Barbink/házunk/toronyóránk, mert a Giziéknek is van.)
Meglepő módon elfogadja ezt, és úgy tűnik, szeret is. (Mondjuk nincs választása, ha, ha, ha.)

Van az a kísérlet négy éves gyerekekkel, hogy mutatnak nekik egy darab csokit, és azt mondják: ha tudnak 20 percet várni nélkül, hogy ezt most megennék, kapnak még ugyanennyit a 20 perc elteltével. A mi kísérletünk úgy néz ki, hogy ha egy egész hétig semmilyen édességet nem eszik, kap egy jégvarázsos felsőt (amin rajta van az Olaf is, fontos kitétel).

Nos, kíváncsi vagyok. Egy nap már megvan.