2017. június 26., hétfő

tudnék

ezzel kapcsolatban is mit mondani, de ami igazán kiveri nálam a biztosítékot, és ezt sajnos nem tudom ignorálni, szóval minden alkalommal le is írom, azok a kommentelők.

"Aki egyedül vállal gyereket, az a szememben nem tiszteletre méltó szuperhős, hanem hazárdírozó. Aki elvált, az nem egyedül van. Annak ott a gyerek apja/anyja, akinek ugyanúgy felelőssége a gyerek. Aki özvegyen marad, annak jó eséllyel vannak nagyszülők, barátok."

Én ettől sajnos hányok, de igazán. Mindenki, aki érintett ebben, az nyilván csak és kizárólag maga tehet róla, magának kereste a bajt, sőt, eleve így is akart élni, szóval ne rinyáljon, fogja be szépen. Ugye?

Ugye.

Ezért tart itt ez az ország. De én annyira bízom benne, komolyan, hogy az ilyenekre odafigyel az Isten. És kicsit leapasztja az arcát  megmutatja neki,mik vannak a világban.
Még.

Azon a csövön kívül, ahol él.

Velem különben nagy bajok vannak, én még azt is képtelen vagyok megérteni, hogy mi a lélektana a  közösségen belül alakuló hierarchiás helyzetek elfajulásának (kicsit bonyolultan írtam, de azért értitek, ugye?) - nem hogy egy ennyire összetett dolognak, mint a hülyeségnek. (Rosszindulatnak? Keserűségnek? Mi ez?!)

fú, de nem örülök.

2017. június 23., péntek

minden nyár véget ér


tegnap mentem az oviba, és bár erről nem szoktam beszélni, ez pont olyan kiszámíthatatlan, mint a reggel. mondjuk nem üvölt, de ezen kívül minden megeshet.
van olyan (gyakran) hogy számításai és elvárásai szerint későn érkezem, és akkor egész hosszan képes átnézni rajtam az óvodaudvaron.
van, hogy ugyanezen számítások szerint túl korán érkezem (nem) - de pont barát a legmenőbb kislány, és akkor "anyám idetolja az arcát aztán nem barátkozhatunk"- gondolom.
van, hogy még feltétlenül meg kell tenni ezt vagy azt - szintén csak álldogáljak az udvaron és várjak, ráérek.

tegnap még kicsit beszélgettem az óvónénivel, és a végtelen óvodaudvar másik felében láttam üldögélni a lányomat. aki időnként rám nézett, de megint nem indult felém. még viccelődtünk is, hogy megint büntetésben vagyok a reggel miatt,

aztán ahogy elindultam érte, és egyre közelebb értem ...
nem az én lányom volt.

most már talán meg kellene barátkoznom a szemüveggel, eljött az idő.

kép 


2017. június 22., csütörtök

annyira tudtam

hogy a vége lesz majd nehéz.

kevesebb, mint egy hónap van hátra a bedrótozott életből, és én mégsem tudok örülni.


mindegy, hosszú.


egy 31 fokos lakásban nem örülök egyébként,  pazar, igazán.



2017. június 13., kedd

néha

annyira elviselhetetlen vagyok,
eszem akkor is, amikor már nem vagyok éhes, cukros üdítőt iszom rá sokat, mert már mindegy, és aztán annyira rossz kedvem lesz ezektől, hogy lelopkodom a gyerek habcukrainak a tetejét mert szemét módon arra bazírozok, hogy úgysem emlékszik rá, hogy hét volt benne vagy hat. de aztán megyek még egy kört, és akkor már csak öt.
nem is nézek tükörbe, amikor leviszem a kukát vezeklésképp.

áhh, én téli gyerek vagyok, én nem bírom ezeket a trópusi páratartalmakat elviselni  meg a dundus testemet.

jöjjön már egy kis eső.

2017. június 12., hétfő

nem írom itt

de azért csinálom a sajátos missziót, #azvagyamitteszel  - és ma például tőlem szokatlan módon leszólítottam valakit, akit ugyan ismertem korábbról, de azért nem nagyon csevegünk el az időjárásról vagy a kenyér áráról.

de most már hetek óta fülig szaladt a szám, ahányszor megláttam, és mivel közel lakuk egymáshoz, ez kb. naponta megtörtént.

már-már kezdtem magam idiótának érezni ettől, mert láttam, hogy ő viszont nem tudja mire vélni a jókedvemet, de nem tudtam nem örülni neki.

ma meg úgy alakult, hogy jöttünk ki a bevásárlásból (a város másik végén) ő pedig épp befelé tartott. és akkor megint felvidultam. és annyira nyár volt, meg derű meg mit tudom én, hogy köszönés után mondtam neki, hogy nemrég láttuk a színházban. és hát mindig megörülök, amikor látom, bocs.
és akkor a gyermek nekiállt értetlenkedni, hogy kit, anya, kit láttunk a színházban.

- Sir Kán vásárolni megy - mondta ő, és tényleg, be is ment.

Hazáig röhögtem ezen, zseniálisan jófej pasi.

2017. június 3., szombat

egész nap

hős vagyok, szigorúan tartom magam az elhatározáshoz, hogy idén nyáron fel tudjam venni a cuki KIS ruháimat, és nem is eszem, csak egy kis salátát, és sok vizet iszom hozzá meg kis bort nyáron fontos a sok folyadék;

de eljön az este, elfáradok hősnek lenni meg rohadtul éhes is vagyok és kurva gyorsan megeszek mindent, amit egész nap nem.

ha már így áll, megiszom a maradék bort is, miért ne tenném.

ma úgyis szombat van és harmadika, nagy dolgokat kezdeni elseje kell, de minimum hétfő.

buli van.


Régi gyanúm

hogy lehetne egyszerűbben élni.

De minek

Mondjuk nem megy, de hátha. 

Ma reggelre például terveztünk egy utazást, busszal, gyerekkel. Nem (olyan) nagy ügy, csináltuk már máskor is. Ébredés után nyilván palacsintát kért a gyermek, miért is kért volna mást, amikor minden hétvégén minden reggel ezt kér. Nyilván el is kellett még pakolnom, soha nem pakolok el időben, hát pont tegnap miért döntöttem volna másképp.

Amivel nem számoltam, az mindezek mellé a telefonom eltűnése volt.

Ami szintén megesett már, az elején, az első egy órában annyira még nem voltam izgatott. 
…Mint lettem a másodikban, az indulás előttiben.

Tűvé tettem az egész lakást, mindent, de mindent átnéztem, hova esnék-bújnék ha telefon lennék. Benéztem a lisztes edénybe, a hűtőbe, a tojástartóba, a kukába, a wc-be, az ágy alá.

Semmi.

Az idő meg haladt.

Úgyhogy halálmegvető bátorsággal úgy döntöttem, hogy telefon NÉLKÜL indulunk el. Akkor is, ha ilyenre 100 éve nem volt példa. Akkor is, ha máskor én még a szeméttel is úgy megyek le, hogy van nálam telefon. (Sose tudni.)

Szóval elmentünk anélkül, és egész úton azon gondolkoztam, hogy ez mennyire félelmetes. Élénken emlékszem ugyanis a kamaszkoromra, amikor még csak a szomszédban volt VEZETÉKES telefon, és ott tudtam a szüleimnek ÜZENETET hagyni, már persze, ha mindenki otthon volt. Hogy napokig nem tudtunk egymásról SEMMIT, és ha találkozót beszéltünk meg, nem lehetett csak úgy lemondani. Hogy micsoda rohadt nagy szervezést igényelt bármit időre egyeztetni, hogy milyen volt például egy órát ülni a Dzsámi előtt, mert fogalmam sem volt róla, hogy miért nem jön a barátnőm, de nem mertem elmozdulni, hátha közben megérkezik. Pedig akkor már egyetemista voltam.

Ma meg? Az egész életünk a telefonban van. Számokkal, amiket nem tudunk fejből, szóval nem lehet megkérni senkit semmilyen helyzet esetén, hogy légyszi hívd már fel nekem a Zsuzsit. 
Képekkel, amiket végül soha nem mentek le, de ha arra gondolok, hogy eltűnik, befeszülnek az idegeim. 
Üzenetekkel, amik pontosan mutatják, mi történik, és mi a fontos. 
Feljegyzésekkel, amiket feltétlenül meg kell írnom még.
És az idő.
Nincs órám, tehát telefon nélkül azt se tudom, hány óra.

És én (mi) így elindultam. Elindultunk.

Hát ez volt ám csak a Challenge Day! Úgy menni valahova, hogy korábban csak nagyvonalakban beszéltél meg valamit, érkezést, helyszínt – és nem tudsz pontosítani, mert nincs nálad telefon, az valami csuda.

De úgy benne voltam a kalandban, hogy végtelenül nagyvonalú lettem az élettel. És ezt viszont is elvártam. Indulás előtt feltettem az angyalszárnyas nyakláncomat, hát mondom, valami legyen, és nekivágtunk az ismeretlennek.

Amikor hazajöttem, további egy órát töltöttem keresgéléssel, már-már azon voltam, hogy estig ignorálom a kérdést, aztán sötétben majd világít, ha hívnak….
Amikor megtaláltam. Ne, ne is kérdezzétek nem akarok róla beszélni.

A bevetett ágyban.

Vannak dolgok, amikre nincs magyarázat. És kész. Érjük be ennyivel.




2017. június 1., csütörtök

anya, én nem voltam felkészülve

a változásra, mondta hatalmas ultramarinkék szemekkel sírva a lánka reggel az oviban, akkor, amikor már úgy el voltam késve, hogy onnan nézve az egész nap reménytelennek tűnt.

mondjuk az is, hogy el tudjak onnan jönni valaha.

csak sírt és kapaszkodott, és zokogva kért, hogy ne menjek el. és az új óvónéni sem nagyon tudta, mit tehetnénk most de legalább mondta, hogy szokja meg a gyerek a változást, hát így fog telni a nyár és akkor én nagyon szomorú voltam.

és aljaskegyetlen módon, amikor egy kicsikét már nem szorított annyira, mint korábban, eljöttem gyorsan és vissza se néztem, csak hallgattam hogy üvölt, és arra gondoltam, micsoda szemétség ez, istenem.

és fájt a szívem igaziból ( lehet hogy csak a sietéstől, ebben a korban már nem rohanunk sehova) és 20 perccel később, amikor bejelentkezett a telefonomon az óvoda úgy bazdmegeltem, mint szódás a lovával, majdnem sokkot kaptam, hogy nesze, mehetek is érte, de csak az új óvónéni volt, hogy nyugodjon meg az anyuka, a gyerek is megnyugodott, csak azért szól, mert látta, hogy "nehéz volt az elválás".

mik vannak a világban, de komolyan, azonnal fizetésemelést követelek a szuper óvónőknek.

meg nekem is természetesen, én mondjuk nem vagyok jó fej, amint az látható, de biztos van valami, amiért megérdemelném, ha nagyon elgondolkoznánk, találnánk indokot, tudom én.