szépek vagytok

és tiétek az élet, ismételgette a részeg úriember, akit ugyan látásból régóta ismerek, de ilyen állapotban még sosem láttam.

nem is mondott ilyeneket mondjuk.

most ennél hosszabbra is eresztette, de sajnos nem értettem, mit mond még ezen kívül, és gyerekkel nem akartam a végére járni, szóval otthagytuk a bicikliúton, ahogy teátrális mozdulatokkal mutatta az eget, a földet, hogy miénk, miénk az egész nagy világ.

hiszen milyen szépek vagyunk.

miénk minden.

olyan vicces volt és megható is egyben, kedvem lett volna meghívni egy sörre, de hát, na.

amennyiben

fogalmatok sincs, mi a stokke tripp trapp, örvendezzetek. Ami meg engem illet, én hetek óta rá vagyok gyógyulva a kérdésre, hogy mi a megoldás ahhoz, hogy a gyermek felérje az átlagosnál magasabb étkezőasztalunkat, tehát alaposan kikupálódtam a lehetőségekből.
az idézett stt-t találtam ki, amiért nem gondolnék se 60, se 40 ezer forintot adni, és még 25-öt is nagyon szomorúan, amennyibe egy-egy szerencsésebb használt példány kerül.
meg ráadásul postaköltség, meg utaztatás, meg macera, áááá, rettenetes.
de mondjuk az is, hogy még mindig a bébiszékébe emelgetem a húszkilóst, úgyhogy nekiduráltam magam a problémának.

és már majdnem megoldották nekem a barátaim...

de most hiba csúszott a számításomba, mert összekevertem  egy időpontot.

én.

annyira jellemző ez.

rám.

vettem

egy tükröt az előszobába.

Már régóta akartam, de nálam ez az akarás kimerül abban, hogy tudom, előbb-utóbb szembejön. nem mentem érte se bútor-, se tükörboltokba, hanem egyszer csak megláttam azt az ovális, pontolyanfakeretű tükröt, amilyen az előszobabútor.

És  akkor megvásároltam, és azóta azon gondolkozom, hogy ha ez így megy (márpedig) fel fogok hagyni az erőlködéssel minden más irányban is.

Fel is kéne mondjuk, mert eszetlenmódra széles a kombinatorikai palettám, 180 verziót tudok azonnal egyetlen várakozást igénylő helyzet esetén felállítani, ami elég fárasztó, pedig semmi nincs, csak türelmetlen vagyok mindenhez.

Kivéve a tükrökhöz, de abban legalább zseni vagyok, kár, hogy nem látjátok, csudálatos az összhatás. Arról nem is beszélve, hogy nem értem, hogy nem csináltam már ezt meg korábban, a tükör baromi nagy találmány minden szempontból.

A kép nyilván illusztráció, a lustaságom köszöni a megértést.

be kell vallanom

túl sok ruhám van.

Ezt nagyjából mindig is tudtam, most azonban feltűnt, hogy teljesen feleslegen, mert ezen a nyáron kb. hét darabot hordtam összesen*. Napok óta acélozom a lelkem a rendkívüli feladatra, hogy könnyen, gyorsan és hatékonyan megszabaduljak azoktól, amik nem kellenek, mert minek tároljak 50 kilónyi ruhát értelmetlenül, tök kevés a hely egyébként is nem áramlik rendesen a csi.

Na. Elmondom, hova jutottam az elmúlt három órában tudományos és konmari alapokon.

Ismerve magamat és a lelkesedésemet a pakolás iránt, még hazaérkezésem után gyorsan a nappali közepére szórtam az ÖSSZES ruhámat.

Mindenhonnan.

Mert ugye, ha már ott van, csak nem rakom vissza szelektálás nélkül**

Az elmélet szerint egyébként is csak egyben és egymáshoz képest látod, mire van szükséged. Nos. Erre a nagy, hét perc huszonhét másodpercig tartó munkára gyorsan vacsoráztam (kétszer).
Ettem egy fél dinnyét is, kell a folyadék.
Eddigre meglehetősen rosszul lettem, kizártnak tűnt, hogy elkezdjek hajlongani.

Kicsit leheveredtem a kanapéra, megtekintettem két egység Szomszédok nevezetű filmetűdöt, majd sóhajtozva kihúztam egy-két rongyot a kupacból.

Azóta megalkottam a "soha többé nem fog rám jönni, de nem dobom ki mert szeretem"; és a "szerintem még jó lesz ez, csak pár kilót kell fogynom" nevezetű alkupacokat.
Az alaphalmaz nem veszített jelentősen a tömegéből. Sőt.
Mondhatnám, hogy ugyanakkora, mint volt, de már így is eléggé kedvemszegett lettem tőle, és nem akarom, hogy további lehetetlen kihívások rohanjanak meg.

Most írok ugye, eközben sem pakolok, de közben sötét is lett, meg álmossá is váltam.

Az élet nehéz.

*kicsit, egészen kicsit újra dundus lettem, pont, mint tavaly, de senki ne pánikoljon, én sem szívom mellre. (nem mindig szívom oda)
** de. nagyon úgy néz ki, hogy egyre inkább de.

kép

szeretni

sokféleképpen lehet.

Amíg nem volt gyerekem, mindent akartam.
És folyton együtt voltunk és egymás szájából vettük a levegőt, és fontos volt minden körülmény, hogy minden szép legyen, minden meglegyen; ékszerdobozok voltunk kívül-belül.

Kábé az összes fiúval egyforma volt a koreográfiának ez a része.

Őrülten fontosak voltunk magunknak, és a dolgaink csak pontosak és tökéletesek lehettek, kevesebbel nem is értük be.

Amióta már nem vagyok ilyen elbizakodott, azóta nem fontosak nekem a karrierben elérhető, a pénzért megvásárolható dolgok.
Úgy, ahogy annak előtte.
A tény, hogy anya lettem, azon a nyilvánvaló életbentartási és felülírhatatlan elsődlegességi, baromságokat kizáró életösztönön kívül azt az újdonságot is elhozta, hogy a kapcsolatoktól is egészen mást szeretnék.

Szelídebb és szabadabb, de kérlelhetetlenebb ez. Már nincs erő félmegoldásokra. Ezért nincs hely játszmákra, hazugságokra, gyökeresen eltérő felfogásokra. Ha a lényeges dolgokban nem ugyanaz a végcél (mindegy, hogy közben ki melyik úton jut oda) akkor arról a pár közbülső állomásról is egyenesebb lemondani.

Az élet nem megalkuvás.

volt valami

ami már napközben bosszantott,
hazafelé volt egy furcsa találkozásom,
itthon pedig várt egy felkavaró csomag.

most iszom egy bort főzök egy lecsót
hogy hagymapucolás közben feltűnés nélkül kibőgjem magam.

élni tudni kell, na.




update: tönkrement az aprító motorja. megy ez. :)

úgy meg

tudok örülni egészen semmi kis dolgoknak.

Sok más mellett, amiket nem, ezt kifejezettem szeretem bennem.

Reggelente végignézem, ahogy a cukrászda kinyit: ahogy kipakolják a székeket, kikerül minden nappali díszlet, ébred a tér.


Az emberek jönnek-mennek az éles reggeli fényben, kezdődik a szokásos lüktetés.

Ettől a kis darabka tértől és égtől mindig megjön belém az élet, a hit, hogy ünnep a reggel, és hirtelen belobbant a vágy, hogy most, azonnal, MINDENT meg kell csinálni amit eddig nem.

Imádok élni.

nem tudok most

sajnos sok időt eltölteni annak az elméletnek a pontos felkutatásával, amely arról szól, hogy az emberek éppúgy működnek bizonyos szempontból, mint a kémiai elemek: meghatározott vegyértékszámmal. Azaz: ha túl kevés a fontos ismerős, rokon és barát száma, akkor hiánytünetek mutatkoznak a szociális életben, ha túl sok, akkor pedig komolytalanná és kezelhetetlenné válik ugyanez. Az optimális (és fenntartható) kapcsolatok száma 17 körül van, nem emlékszem pontosan, egyetemista koromban olvasott (hallott) adatokra ki emlékszik rendesen?

Mindenesetre csak azt akarom mondani, hogy az internet semmiképp nem számít ezek közül egynek. Idegeneknek beszólni pedig kifejezetten karmikus mínusz pont. 

Ma reggel, ahogy kinyitottam a virtuális világ kapuját, valahogy egy csomó mocsok dőlt ki onnan. Nem személy szerint ellenem irányulók, de olyan rossz kedvem lett egy perc alatt: iszonyúan tahók vagyunk egymással.

Egy kreatív csoportban valaki elújságolta, hogy összeköltözés előtt dobta a fiúja, és csomagban küldte vissza a cuccait. Erre a lány, sírva ugyan, de csinált valamit a dobozból, és feltöltötte a képeket. Erre mindenki tojt a kreativitásra kéretlen párkapcsolati tanácsokat kezdett osztogatni. 

Egy másik csoportban valaki elújságolta az örömét, hogy vidéken vett házat, kezdődik az új élet. Na, itt mi volt a legérdekesebb momentum? Természetesen az, hogy mennyi volt. 

És ilyenek, sorban. 

Nem szándékozom feladni a hitemet, hogy az emberek érdekelnek engem és én szeretem őket. 

Mondjuk nem kis kihívás ez nekem. 

szerintem a szerelem

a színesedő hajnal,

 az első mosoly,
a reggeli kávé,
a remény az új napban,
a kulcs kattanása a zárban,
a cinkos üzenet napközben,
valahány sóhajunk,
a siető délután,
a bevásárlócetli,
a játszótéri homok a szandálban,
a viszontlátás öröme,
a végtelen beszélgetés,
a térdcsapkodós nevetés,
a titkos szövetség,
az alkonyat az utca fölött,
a borospoháron megcsillanó fény,
az ágynemű suhanása,
az álmok érkezése,
a színek, amiket egymástól kaptunk,
az élet, amit egymásnak adtunk,
a kérdés, amire igenis van válasz.

a munka

kitölti a rendelkezésre álló időt.

most (akaratomon kívül) ezt bizonyítom, kb. egyvégtében,

másfelől lassan szobrot állítok magamnak, úgy meg vagyok hatódva a felismeréstől, hogy
e g y é b k é n t milyen teherbírásom lehet, ha annyi idő alatt, amennyicske máskor jut bizonyos dolgokra, mennyi mindent meg tudok csinálni.

és milyen kurva keveset most, hogy volna elég időm.

azért csak azt mondom, mindannyian hősök vagyunk. ha párhuzamosan van munkád, gyereked, életed, barátaid, családod, pluszmunkád, hobbid, lakás, amit rendben kell tartani, esetleg kert, amit gondozol, ááá, teljességgel érthetetlen, ki hogy fér bele az életébe idejébe.

korábban mindig mindennek

meg akartam adni a módját. Azt hittem, a dolgokat (jól) csinálni csak akkor lehet, ha minden együtt áll, az összes ahhoz való körülmény a kedvezőnél is kiválóbb.

Úgy hittem, írni csak akkor lehet, ha van hozzá tölgyfaasztal, ódon forgószék, megannyi írói kellék.

Hogy élni csak akkor lehet, ha megvan minden hozzávaló. Férj, ház, gyerekzsivaj, barackbefőtt, léckerítés.

Hogy például vizsgázni is csak akkor lehet, ha tudsz mindent, ha volt rá elég időd, ha volt hozzá anyag, kened-vágod á-tól cettig.

Kellett ehhez jó néhány év, mire rájöttem: nem (csak) így megy.

Hány vizsgám volt, példának okáért, ahová a tökéletestől (kicsit!*) elmaradó tudással mentem. Aztán meglett valahogy.

Meg nincs házam, meg csomó minden másom se. És mégis élünk. Valahogy.

Váratlan módon nem lett közben tölgyfaasztalom se, és forgószékem sincs. (Illetve van, csak ahhoz az asztalhoz pont nem tudok leülni sohase, amióta viszont van gyerekem.)

Mostanában  hurcolok mindenhova egy nyúzott füzetet, le is van kávézva, a gyerek is rajzolt bele, teljességgel követhetetlen, mit mikor írtam bele, és hova. Van olyan, amit a telefon fényénél éjjel kapartam bele, ezért az olvashatatlan is. De van, és már a puszta léte is felvillanyoz. Nagy lépés ez nekem.

Nem lett persze semmi a kedvezőnél is kiválóbb, de már nincs hova várni.

Elkezdtem írni, örömmel tudatom, aki ismer, tudja, hogy húsz évig vártam ezt, csak kurvára féltem, hogy elvesztem az álmom.
De már nem félek, mert nem megcsinálni nagyobb hülyeség, mint rosszul csinálni, vagy akár álmot veszteni.

Ebben a felismerésben természetesen sok elvesztett álom van, de a legtöbb hozott is, nem csak vitt.

Ezért vagyok most itt.

És egyáltalán: amíg élünk, addig még mindig történhet valami.
Nem én mondtam, hanem a Szerb Antal, neki muszáj hinni.

* nem kicsit

"csak az itt

csak a most. A máskor,  máshol nincsen..."
A mélyhangú lány úgy énekelt az alkonyatban, hogy beleborzongott mindenem. A lemenő nap fényében még élesen látszottak a szomszédos háztetők és a templom tornya is.
Varázslatos volt az este, váratlan ajándék, néhány órával ennek az egésznek a létezéséről még fogalmam sem volt, nem tudtam, hogy ma még itt leszek.
Most pedig, 5 nappal egy szomorú  beszélgetés után azt éreztem, hogy jól van. Minden jól van. Még a tompa fájás is jól van. Szép az este, szép az élet, minden megérte, nem is lehetne jobb ma semmi se. Örültem, hogy együtt vagyok azokkal, akiket szeretek, hogy fizikailag nem fáj semmim, hogy nincs meleg, hogy nincs hideg, hogy olyan jól ülök, hogy megvan mindenem, hogy gyönyörű a nyár, hogy előttünk az élet, hogy mi is kellhetne más.
És volt egy kis idő, amíg nem érdekelt, ami volt, és nem riasztott, ami lesz, hogy helyénvalónak tűnt minden.
Hogy ez az este is váratlanul, szépen jött el; hitet adott minden eljövendőre. A templomtorony meg a fények mintha titkos szövetségbe vontak volna az ígérettel, hogy lásd, minden jól van és jó lesz ezután már.
Hogy minden, ami történik, értem történik, ami most még nem látszik, annak is értelme lesz végül, az is visz az úton; odaérek majd, ahova kell.
És az is úgy lesz jó.
"Csak az itt, csak a most. A máskor, a máshol nincsen."

csináltam vacsorát

meg se köszönted - mondja ingerülten a fiúhang az ablakom alatt.
máskor meg mindig én csináltam - mondja tök nyugodtan egy lányhang.

imádok nyitott ablaknál dolgozni.

napközben meg az volt, hogy két ember ment el mellettem egymás után.
mindkettő telefonált.
az első azt mondta: kettőhatvanöttel született, minden rendben, nem sárgult be.
a másikból épp annyit hallottam: azt, hogy őszinte részvéttel Fábián család, azt írassuk rá mindenképp.

az élet eleje, vége, meg ami közte van.

a tökéletes nyár

az olyan, hogy dinnye, lecsó, könyv, magány, háttérben Szomszédok. (jó, jó, én bírom, ha gáz is.)

sajnos a fenti lista nagyobbik  részét túltoltam, az utolsó meg még nem kezdődött el.

de olyan rosszul vagyok, hogy nem is hiszem, hogy ez számítana bármit.

de végülis még legalább másfél hónap a nyár, addig bármi megtörténhet, ugye.

akkor

elmondom, mit csináltam most, az elmúlt kemény hét és a tömeges igények után.

miután beszéltem telefonon a lányommal, aki egy hete turnézik a nagyszüleinél, hosszan nyomogattam sóhajtozva az új dinójának a hátát*, azt, amit az elutazását követő napon vásároltam neki.
(én, aki őszinte szívből rühellem a dinókat, elveim vannak, miszerint nem veszünk meg minden szart, és egyébként is, száz másik dolgot akartam  - még korábban - nyomogatás helyett tenni.)

ha már így alakult, óvatosan, de egyre határozottabban megettem egy doboz jégkrémet mert úgy éreztem, nincs könnyű életem, és megérdemlem ezt. 

szóval most nem vagyok jól.
egyébként se, ha esetleg ez kérdés.

* ha nyomod a gombot a hátán, mindenfélét csinál az állkapcsával meg a lábaival. meg a kezével keze helyén lévő lábával.

talán

nem írhatnék erről.
talán nem mesélhetnék róla - mert én sem tudok erről eleget.

De tegnap óta, amióta mégis tudom, azt érzem, így is túl sokat tudok és nem akartam erről egyáltalán, tébolyító az érzés, hogy nem lehet tenni semmit, hogy ilyenek történnek, hogy bárki lehetne most ott.

Három szívecske nyitotta a levélváltásunkat, még meg is hatódtam, milyen szolidáris velem a barátom, akit ritkán látok, tessék, még a távolból is érzi, hogy fejfájás kínoz - de nem az volt, hanem mesélni akart. Hogy hajnalban ért haza, mert egy barátjával volt, a barátja mellett mostanában esténként folyton lenni kell. A feleségének ugyanis az orvosok szerint két napja van hátra. És a lány* bakancslistáján két dolog van:
- Fürödni kádban

- Kakilni otthon

De valószínű már az sem lesz meg neki

Nyilván odafagytam a képernyő elé. És csak néztem, hogy ez mégis hogy. 

Hogy

lehet

ez.  

Kérdeztem, mi a baj. Kiderült, hogy mellrák, áttéttel a méhére, szívére, tüdejére, agyára. Az a fajta, ami 0.3 cm-es daganatból 2 hét alatt fejlődik ki. Nincs rá szűrés.

És én tegnap óta alig tudok másra gondolni, csak a lányra, aki nem olyan régen még tervezett, dolgozott, csekket fizetett be és összejárt a barátaival, talán szerette a U2-t és a régi bútorokat, Nádas Pétert vagy Roald Dahl-t, a sztrapacskát és a pöttyös dolgokat, az éjszakai csendes esőt meg a nyári napfelkeltéket, a színeket, az életet. 

És

ennyi 

volt. 

Úgy tudni, ma megpróbálják teljesíteni a bakancslistáján szereplő dolgokat, bár az orvosok szerint az életébe kerülhet. Nem tudom persze, van-e ilyenkor már tétje bárminek. 

De azt tudom, hogy összecsavarodik a szívem és rettenetesen megvisel, annak ellenére, hogy nem is ismerem. Szinte elszégyelltem magam, hogy nekem itt éppen kamaszkorom legszebb nyara zajlik, ezen a héten kb 15 órát aludtam összesen, imádok élni és úgy szeretem az egész kerek nagy világot.... és nem tudok nem arra gondolni, hogy ez a lány is, talán pont így élne, talán pont így szerette. 

Nem, nincsenek szavak.