meg akartam adni a módját. Azt hittem, a dolgokat (jól) csinálni csak akkor lehet, ha minden együtt áll, az összes ahhoz való körülmény a kedvezőnél is kiválóbb.
Úgy hittem, írni csak akkor lehet, ha van hozzá tölgyfaasztal, ódon forgószék, megannyi írói kellék.
Hogy élni csak akkor lehet, ha megvan minden hozzávaló. Férj, ház, gyerekzsivaj, barackbefőtt, léckerítés.
Hogy például vizsgázni is csak akkor lehet, ha tudsz mindent, ha volt rá elég időd, ha volt hozzá anyag, kened-vágod á-tól cettig.
Kellett ehhez jó néhány év, mire rájöttem: nem (csak) így megy.
Hány vizsgám volt, példának okáért, ahová a tökéletestől (kicsit!*) elmaradó tudással mentem. Aztán meglett valahogy.
Meg nincs házam, meg csomó minden másom se. És mégis élünk. Valahogy.
Váratlan módon nem lett közben tölgyfaasztalom se, és forgószékem sincs. (Illetve van, csak ahhoz az asztalhoz pont nem tudok leülni sohase, amióta viszont van gyerekem.)
Mostanában hurcolok mindenhova egy nyúzott füzetet, le is van kávézva, a gyerek is rajzolt bele, teljességgel követhetetlen, mit mikor írtam bele, és hova. Van olyan, amit a telefon fényénél éjjel kapartam bele, ezért az olvashatatlan is. De van, és már a puszta léte is felvillanyoz. Nagy lépés ez nekem.
Nem lett persze semmi a kedvezőnél is kiválóbb, de már nincs hova várni.
Elkezdtem írni, örömmel tudatom, aki ismer, tudja, hogy húsz évig vártam ezt, csak kurvára féltem, hogy elvesztem az álmom.
De már nem félek, mert nem megcsinálni nagyobb hülyeség, mint rosszul csinálni, vagy akár álmot veszteni.
Ebben a felismerésben természetesen sok elvesztett álom van, de a legtöbb hozott is, nem csak vitt.
Ezért vagyok most itt.
És egyáltalán: amíg élünk, addig még mindig történhet valami.
Nem én mondtam, hanem a Szerb Antal, neki muszáj hinni.
* nem kicsit
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése