hát elmúlt

ez a nyár is.

ez már a második az új időszámítás óta.

ezek a könnyűléptű, aranyfényű napok mindig ólmos súlyt raknak rám az emlékeikkel.

sosem múlik már el az a szívcsavarás, amitől ma is elbőgtem magam, amikor szirénázva elhúztak mellettünk a tűzoltóautók.

aztán persze mély levegőket vettem, és örültem a dalnak a rádióban, az embereknek az utcán, tetszettek a fák, az árnyék, a lüktetés, az élet.

olyan boldog voltam, hogy élek.

és annyira fájt.

minden.

az óvodában az a rossz

hogy olyan sokat kell benne rád várnom anya, mondta a gyerekem valamelyik  nap.

Nem akartam elmondani, hogy mindig ez lesz már. A középsőre, a karácsonyra, a hétfőre, a péntekre, a felvételire, a tizennyolcra, az ösztöndíjra, a fizetésre, a nyaralásra, a randira, az együttlakásra, a papírokra, és a gyerekre.

Ha egyszer lesz erőm, majd beszélgetünk róla, hogy igazából nem várunk semmire, minden akkor és úgy van jól, ahogy.

Én úgyis megjövök minden délután. És bárhonnan hazavárom, akármerre is induljon. Sütök citromos pitét is.

Csak most hadd aludjak kb egy hetet.

most

hogy tömeges igények mutatkoznak irántam a posztok után és a facebook is felszólított, hogy sok idő eltelt, írjak már, annyit tudok elmondani, hogy vérszemet kaptam, és a tükör, valamint a stokke tripp trapp* után rákívántam egy komódra. egyrészt, mert nincs itthon elég komód tárolóhely, viszont holmi annál több, másfelől meg ettől valamiképp egy csomó más fronton is a dolgok rendeződését várom és feltételezem (kissé megszállottan. az igaz.)

így folyó ügyeim, örömeim és bánataim mellett parádésan sok időt kúrok el azzal, hogy megtaláljam életem komódját. dacára annak, hogy pénzem momentán nincs rá.

mondjuk az ilyesmik nem szoktak eltántorítani egyáltalán.

más izgalmak nincsenek, hallgassatok zenét.**


* nem, nem fizetnek nekem ezért, hogy folyton róluk beszélek, de ha olvassák ezt, találhatunk megoldást
** nagyon remélem, hogy nem olvasnak kiskorúak. És nagymamák se.

a kép nem a vágyam tárgya. de szép, nem?

elmondom

miért nem fogható semmihez a világon, ha az embernek gyereke van.

rettenetes rosszkedvvel baktattam hazafele, 26 folyamatos munkanap után, hullafáradtan, közben próbáltam nem lepattintani a lánkát, hogy ne csicseregjen már feszt, mert már ezt sem bírom ki. Közben nyilván hülyeségeken járt az agyam próbáltam kisebbnek látni a hibákat, amiket mostanában követtem el.
És akkor megszólal ez a cicamaci-tündérkirálylány, hogy tudom-e, miért kedveli a csuklósbuszokat.
Nem, mondtam fáradtan. És nem is érdekelt. 

Megállt, és úgy, ahogy volt, az utca közepén tök komolyan elkezdte rázni a fenekét, mint egy igazi salsatáncosnő.

- Mert úgy mozognak, mint egy hernyó, tudod? A csuklósbuszok nagyon jók. Kedvelem őket igazán.

És csak tekergett.

Én meg annyira elkezdtem röhögni, hogy a könnyeim is kijöttek.

8* évvel ezelőtt

volt egy nap, amikor úgy viselkedtem ebben a városban, mintha turista lennék.
Fogtam az - új - fényképezőgépemet és úgy néztem mindent, mintha először látnám.
Élesen emlékszem arra a délutánra, október volt, de még szokatlanul meleg.
Este Für Anikó egy dalának 40 másodperces részletét** hallgattam végtelenítve.

Néhány nappal később szakítottunk a fiúval, aki miatt alig egy éve várost és életet váltottam.

Nemrég visszakaptam az új (régi) munkahelyemen a régi gépemet, és ma hirtelen hozzáfértem az akkor elmentett elképesztő mennyiségű fotóhoz.

Nagyon furcsa érzés. Azt hiszem, ez konkrétan az a szirupos mondat, hogy "megelevenedik a múlt".
Itt van mindenki. Durva. Nem fáj, de érdekes. Elég idegen.

*10 basszus
**nem ez volt, de majdnem

már majdnem

megsajnáltam magam, hogy mennyit dolgozom és mennyire rohadtul nincs semmi időm, tessék, ma is fél öt óta dolgozom, de aztán eszembe jutott két pitiáner, senkit nem érdeklő balfaszság, ami engem viszont két napja bosszant és aránytalanul sok helyet lefoglal a valóban fontos dolgok rovására az agyamban - amikor ráébredtem, hogy ha ekkora szarokkal ennyit tudok foglalkozni, akkor mégis van időm, tenger.
hiszen minden nagyon jól van akkor.


de ha már itt tartunk, rendkívüli módon foglalkoztat (ráadásul) az a megválaszolhatatlan kérdés, hogy miért akar MINDIG többet az, akinek egyébként is RENGETEG van.