soha

de tényleg soha nem időzöm hosszan a tekintetemmel betegeken, sérülteken, hajlék nélkülieken, más okból máshogy kinéző embereken. Mindig arra gondolok ugyanis, hogy egyáltalán nem hiányzik a helyzethez még egy kis vizslatás, mert kellemetlen és zavaró.
És bizonyára én sem örülnék neki.

Szóval nem nézem meg őket se alaposan, se máshogy.

Ezért ütött különösen szíven az, hogy ma délelőtt egy nő leüvöltött az utcán, aki egy tolókocsiban egy másikat tolt. Épp csak láttam őket - mondjuk ahogy észleljük a körülöttünk lévő dolgokat nézés nélkül is, hogy ne menjünk neki semminek.

Már egymás mellé értünk, amikor a nő fejhangon kiabált - csak velem tehette, mivel nem volt más a környéken - hogy "ne bámulj, bazdmeg!".

Annyira el voltam foglalva a saját gondolataimmal, hogy csak kábé két lépés után ért el hozzám a hang, vagy fogtam fel, mi történt - de akkor viszont rám jött a merev sokk, hogy mi van?!
Rád se néztem, bazdmeg! - mondtam volna, de minek.

Értem persze különben, hogy sok atrocitás érhette és egyszerűbb támadni, mint védekezni, meg egyáltalán, szar az élet, sok a nyomor, de hát ez ....

Az embereket szerintem a saját gyűlöletük öli meg. És ne legyenek illúzióink, a legeslegaljasabb őket odajuttatni, hogy erre okuk is legyen. És mentség sincs, mert van, ami minden nappal csak hizlalja ezt.

egészen speciális

diétát nyomok, egész nap nincs időm enni, vacsorára halat kívánok, majd rájövök, hogy ez kicsit karcsú, és meggyőzöm magam, hogy a fügelekvár tulajdonképpen gyümölcs, ezért megeszek fél üveggel.

most igazán rosszul vagyok.

és a napomról még nem is mondtam semmit.

de legalább ennyire fasza volt.

de valójában ünnepelni akartam, mert láttam, hogy 11 hónap alatt 30000 letöltés volt a blogon, és ez szerintem fantasztikus. köszönöm
<3 <3 <3



szóval, azt hiszem, most iszom egy pálinkát az egészségetekre.

végülis gyümölcs.

és megoldja a (gyomor)bajokat.

reméljük.

úgy alakult

hogy ma megdicsértem egy egy hónapos (egyébként nyilván) tényleg gyönyörű babát.

ezt hallotta az én - szintén gyönyörű - gyerekem.

ez kb. három órája volt.

azóta büntet, és bár 167-szer elmondtam neki megnyugtatásul, hogy nem szeretek jobban senkit a világon, nem bírunk ezen valahogy túllépni, bármit is mondok, teszek, magyarázok, vagy nem.

most a fürdőkádban ül, és az előbb behívott, sírva mondta el, hogy  "anya, most jöttem rá, hogy egyszerűen irigynek születtem, én nem szeretem a kisbabákat. nem tudtam, hogy utánam is születnek még babák."

igazából én se bírtam feldolgozni, hogy utánam is születtek emberek, szóval ez valami generikus dolog lehet.

de ezt nem mondtam el neki, csak hogy szeretem.

1865122.-szer is.

anya, mikor van

Valentin-nap?

- Februárban.

- És mi van akkor?

- A szerelmesek napja.

Szégyenlősen elmosolyodik.

- De jó! Én szerelmes vagyok a Dávidba, tudtad? Te szerelmes vagy?

- Nem*.

- Nem baj, anya, biztos lesz majd egy fiú, akibe szerelmes leszel. És szép lesz.




*Ha, ha, ha.

nem mintha

valaha a büdös életben elfelejteném, hogy töltöttem a mai délután jelentős részét a t-vel kezdődő multi kövén guggolva, de azért feljegyzendő tény, hogy a világ legreménytelenebb dolga. négyévesekkel vitázni. Mondjuk szerintem jó üzletet csináltam, csak most még nem látszik.
Az volt, hogy egy szabadtéri program után hazafelé arra  - a most már tudom, hibás - gondolatra jutottam, hogy veszünk valami élelmet.
Átsuhant a fejemen a gondolat, hogy ez veszélyes gyerekkel, de rögtön meggyőztem magam, hogy a bevásárlókocsiból úgyse ugrik ki.
Nos, a kis beste életrevaló kölke, természetesen kivárta, amíg felszabadul egy autóformájú beülős-tologatós.
(Ekkor kellett volna lelépni mégis.)

Nem sokkal később már egy lila színű plüsslovat szorongatott, és közölte, hogy EGÉSZ ÉLETÉBEN erre vágyott. (Egyébként tény, hogy néhány napja tényleg arról beszélt, hogy "lóplüssöt" kér a szülinapjára. Ezt tök sokáig nem is tudtam értelmezni, mi az, hogy lóplüss?!)

Éles hangon felcsattanva közöltem, hogy ki van zárva, én nem adok háromezret egy ilyen szarért. És amikor felületesen rátekintettem, megállt a szívem, mert a szar hétezerbe került. Ekkor már lila fejjel követeltem, hogy tegye vissza, és esküszöm, AL Capone védőügyvédje sem indult a gyereknél reménytelenebb helyzetből, de egy óra, némi vita, eskü, csendes, de határozott érvelés után nyilván a kurva lóplüssel együtt távoztunk.

Elmondom, miért.

A gyerek hónapok óta hívja célzottan és véletlenszerűen az egész várost a szülinapi bulijára, amire egy játszóházat terveztetett kivetetni velem két órára (25 ezer forint) plusz torta, plusz élelem.
Az alku révén ezt a vágyát ignoráltuk.

Ezen kívül minden további ajándékot szintén, kivéve az ovis tortát. (Mivel Mikulás után született egy nappal, lényeglátóan és ravaszul közölte, hogy akkor majd beosztja az arra kapott ajándékokat.)

És minden addigi szarra apróságra is elvesztette a kérési jogot karácsonyig, amit egyébként megvetetett volna velem addig.

Nos. szerintem így nem olyan rossz.

De nem akarok róla többet beszélni.

(HÉTEZER BAZMEG EGY HÚSZCENTIS LÓPLÜSSÉRT! HÉT!)

Ui,. most, hogy képet kerestem, megnéztem, tulajdonképp jó vétel volt.   Nagyszerű anya vagyok mégis. 


*6990, legyünk pontosak.

van egy nő

legalább 10 éve ismerem.

És mindig nagyon szépnek láttam.

Tulajdonképpen most is.
Nemrég együtt láttuk őt egy hozzám közelállóval,  aki, miután találkoztunk, azt mondta: "szegény, nem valami nagy szépség."

Mondja ezt arra, aki szerintem meg az.

És ezen azóta gondolkozom, hogy van ez.

Meg az is eszembe jutott, amikor egy kolléganőm még az előző évezredben úgy köszönt el a (rádió)hallgatóktól, hogy "legyen jó napjuk, és ne felejtsék, mindenki szép valakinek."  És akkor, bár tudtam, hogy ez összességében nem egy világmegváltás, de hát mégiscsak fantasztikus érzés volt, olyan reményteli helynek tűnt a világ, ahol minden zsáknak megvan a maga foltja, minden félnek a másik fele.

Akárhogy is: nekem inkább mindenki szép. Egyszerűbb így élni, mint másképp.

bizonyos szempontból

(na jó, nemcsak egyből) az élet császárnőjének érzem magam*.

Az, hogy egy csomó fantasztikus emberrel megismerkedem a munkám miatt, mindenképpen táplálja ezt a hitemet.

Úgyhogy ma arról fogok mesélni, hogy - mindannak ellenére, ami mostanában történik (még) - szerelmes vagyok az életbe.

De tényleg. Ma találkoztunk Erzsivel, aki nem csak nagyon helyes ember, de végtelenül jó fej, és a nyilvánvaló tehetség mellett, amivel bír, még roppant alázatos is. Olyanokat mond, hogy az embernek kivirágzik a lelke, ha hallgatja.

Nem féltékeny a tudására, csomó képet elajándékozott csak azért, mert örült annak, ahogy mások örültek a képeinek. Azt mondta, hisz abban, hogy amit adsz, az valamiképp visszajön. És: aki ad, annak adatik.

Úgyhogy neki köszönhetően ma rájöttem egy fontos dologra, amiért nem tudok elég hálás lenni.

Mindennek ideje van, csak annyit mondhatok. :)


* többnyire

azt senki sem gondolta,

hogy az osztály legjobb tanulója nem lesz elég okos az élethez - mondta a napokban az egyik ismerősöm egy másikról.
És mondta, hogy béna a munkája, keveset is keres, és hát az egész lány olyan.... izé*.
 És mivel én is ismerem az illetőt, meg a körülményeket, nehezen is vitatnám ezeket.

De közben meg olyan bénának tartom ...
magunkat.

Mindaz ugyanis, amit gondolunk, szerintünk van. Lehet, hogy az a lány ezt akarta. Nem többet, nem mást. Feltehetően elégedett, és így boldog. Ha ugyanis mást akarna, nyilván megtenné és úgy élne.

Úgyhogy arra jöttem rá, hogy jó hülyék vagyunk.


És ez az egész - hogy hülyék vagyunk és ítélkezünk - olyan nagy baj.

Nem kéne ezt csinálni. Le is fogok szokni róla.

És légyszi, mindenki szokjon le róla.

*szó szerint azt mondta: zuzmó.

észrevettem

hogy a hasonló történetek koncentrálódnak. Ha valami hosszan foglalkoztat, hatással van rám és így-úgy sokat foglalkozom vele, akkor valahogy az a terület lesz erős, és jönnek sorban az ugyanolyan típusú ügyek. Most is van egy ilyen hullám, beszippantott ez a nyomorország-feeling, aminek egyáltalán nem örülök, de majd elmúlik, nyilván vagy megtanulom ignorálni.

De azért most nem annyira tudok elvonatkoztatni a ténytől, hogy egy vizsgálatra, ahova beutalót kaptam, időpontot kell kérni. És kaptam is volna, ha nem durran el az agyam még a telefonban, miután beolvastatták velem a leletet*.
Szóval adtak volna, persze, kedvesen, _február végére.
Szeptember 12-én.

És akkor most, miután engem érdekel, mi van, választhatok.
1. Kapcsolatokon keresztül (ld. protekció) megoldom a korábbi időpontot. Ez szívességkérések sorozata, tehát hagyjuk.
2. Újra kérem az időpontot, felvértezve a tudással arról, hogy mit kell mondani, mi szerepel a leleten, és majd, amikor kiderül a turpisság, azt mondom, kicsit drámai hangon, hogy bocs, az életem a tét.
Ez hazugság, szóval nincs kedvem.
3. Elmegyek egy orvoshoz, megkérem, hogy írja rá, amit kell. És kifizetem neki a szívesség vizsgálat díját.
Ez még ugye a leginkább járható út, de miután most inkább kifizettem 800 más dolgot a gyerekcipőktől a bábszínházbérletig, nincs kedvem. Na. Van ilyen.

Ez egy. Másrészt meg nem akarok feltenni egy demagóg lemezt, de azért eléggé megugrik a vérnyomásom ennek a verziónak a jogosultságától is. Hogy így kell élni?! Tényleg?

És ha akarok élni, akkor így.

Tudom, hogy anyukám nem tolerálja a mocskos beszédet, de ez akkor is _kurvára kiakasztó.

(Bocs, Mami.)

*Ami nyilván arról szól, hogy a beutaló orvos (meg én, akinek panaszai vannak) szeretné tudni, mi történik a szervezetemben.

Bringa után

akartunk enni egy fagyit. A sor követhetetlenül 3 felé állt, de volt egy apró, hajlott hátú néni, akit mindenki előre akart engedni, ám ő nagyon előzékenyen mindig a végére állt.
És ott ácsorogtunk a sor(ok) végén, kicsit idétlenül, amikor elkezdett beszélgetni a lányommal. Aztán velem is. És jött a pillanat, hogy kérhette volna a fagyit, de ő megint mögénk állt. És egyáltalán nem értettem, és győzködtem, hogy menjen csak nyugodtan.
És akkor mondta, hogy nem tud, mert hiányzik 20 forintja.
Húsz.
És még nem jött le a "papa", akitől kérhetne.
Próbáltam minden fakszni nélkül odaadni neki az érmét, ami nem volt könnyű, mert egyáltalán nem akarta elfogadni.
Amikor sikerült, akkor pedig azt mondta a fagyislánynak, hogy 100-ért kér vaníliát.
Százért.
Amikor egy gombóc 200.
Szerencsére a lánynak volt gyerekszobája, és adott neki egy teljes adagot.
A néni aztán megvárt minket, és hosszan hálálkodott, és elmondta, hol lakik, és hogy vissza fogja adni. És hogy minden jót kíván nekünk, igazán, és vigyázzak a gyönyörű lányomra.

A szívem szakad meg, komolyan.

minden lakásban

vannak hotspotok. (Olvastam az önsegítő, vagy a lakberendező szakirodalomban. Vagy az önsegítő lakberendezőben, nem emlékszem.)

És hát igen, az enyémben az egyik durva pont a mosogató alatt van, ahol a kuka mellett sokáig a porszívó lakott, majd annak dobozában zacskók, szatyrok, ajándéktasakok. Aztán tojástartók. És borosüvegek is költöztek oda az idő teltével.

És a szekrény baloldaláról sokáig nem akartam tudomást venni, mert emlékeztem rá, hogy van ott valami, amitől ideges leszek, ha újra megtalálom.
Ha nagyon megerőltettem volna magam, akkor pontosan meg is tudtam volna mondani, mi az, de inkább nem is gondoltam rá. És kerültem is a vele való találkozást, mert tudtam, hogy ha bekövetkezik, akkor egyrészt nagyon rossz lesz, másrészt nem fogom kidobni, hanem falhoz vágom kegyeleti okokból őrzöm még 100 évig hadd fájjon.

Az utóbbi időben viszont váratlanul nagyon elszánt lettem, simán kidobok és elajándékozok bármit. Ebbe különben most olyan jól belejöttem, hogy a gyerek könyörög, hogy a játékai maradjanak meg. Ennyire persze nem komoly a helyzet, csak a ded kicsit fogékony a drámára. (Zárójel: a napokban, amikor megneszelte, hogy oda akarom adni valakinek azt az etetőszéket, amit babakorú gyerekek használnak, krokodilkönnyeket hullatva, el-elcsukló hangon kérdezte meg, hogy akkor mije marad nagylánykorára, semmije?!)

Szóval ma délután felkötöttem a babos kendőt és mondtam, hogy helló drágáim, eljött az idő, akkor most elköszönünk.
És nagyon hatékonyan kivágtam mindent.

És: az a kis cucc nem volt sehol.

Teljesen euforisztikus hangulatba kerültem. Hát úgy kivágtam ezek szerint már korábban, hogy nem is emlékszem rá. Milyen jó vagyok már?!

És erre a felismerésre éveket vártam. Pocsékolás, komolyan.

barátaim, akik

jobbá teszik.

olyanok vannak, hogy
- meghív gyerekestől a mézeskalácsházba (és ki is visz oda)*
- elviszi a székeimet és kalapál bele láthatatlan szegeket, hogy ne essenek szét
- hoz a lányomnak egy csomó baromi jó ruhát
- megoldja egy csomag utaztatását
- meglep egy komóddal, amit elhoz és összeszerel
- számolatlan alkalommal küld zöldséget, gyümölcsöt
- szervez nekem csajos estét, aztán másnap hazahoz
- beállít a munkahelyemre sütikkel
- csak úgy felhív néha, hogy élek-e még

ilyen is volt ez a nyár.
és olyan jó nekem igazából.

* két ilyen barátom van. ezt kétszer vegyétek a felsorolásban. az egyik meseházban aludtunk is. csak ez nyár elején volt és elfelejtettem, de kösz, Tündi!

ez a hét

semmi különös, csak szimplán tré.
végtelenül elfáradtam, napközben többnyire pisilni sincs időm, esténként remegő gyomorral nézem a mindjártötévest, aki már pótkerék nélkül hasít a téren a bringájával, közben mindenféle ismeretségeket köt.

nekem persze nincs kedvem. mondjuk erőm sem.

de legalább ma reggel összetörtem a fürdőszobában a kedvenc parfümömet, úgyhogy most már a bejáratnál érezni, hogy ez itt a mennyország.

ui: most kellett megtudnom, hogy "love story" az alneve. beszarás. harsányan nevetnék, ha nem sírnék.
:)