Bringa után

akartunk enni egy fagyit. A sor követhetetlenül 3 felé állt, de volt egy apró, hajlott hátú néni, akit mindenki előre akart engedni, ám ő nagyon előzékenyen mindig a végére állt.
És ott ácsorogtunk a sor(ok) végén, kicsit idétlenül, amikor elkezdett beszélgetni a lányommal. Aztán velem is. És jött a pillanat, hogy kérhette volna a fagyit, de ő megint mögénk állt. És egyáltalán nem értettem, és győzködtem, hogy menjen csak nyugodtan.
És akkor mondta, hogy nem tud, mert hiányzik 20 forintja.
Húsz.
És még nem jött le a "papa", akitől kérhetne.
Próbáltam minden fakszni nélkül odaadni neki az érmét, ami nem volt könnyű, mert egyáltalán nem akarta elfogadni.
Amikor sikerült, akkor pedig azt mondta a fagyislánynak, hogy 100-ért kér vaníliát.
Százért.
Amikor egy gombóc 200.
Szerencsére a lánynak volt gyerekszobája, és adott neki egy teljes adagot.
A néni aztán megvárt minket, és hosszan hálálkodott, és elmondta, hol lakik, és hogy vissza fogja adni. És hogy minden jót kíván nekünk, igazán, és vigyázzak a gyönyörű lányomra.

A szívem szakad meg, komolyan.