úgy belerúgtam

a szék (a belerúgás szempontjából kicsit sem ergonom stokketripptrapp) lábába, hogy most várom, dagad-e.
Közben próbálok nem ordítani 
kínomban röhögök, hogy milyen szép korona ez az elmúlt 7 napra.

csodák igenis vannak

példának okáért itt van mindjárt az, hogy nagyobb zűr és bonyodalom nélkül elmúlt a hét. És van ennél is nagyobb: egy éjszaka alatt belefogytam az egyetlen vállalható ruhámba.

az úgy van, hogy az ember lánya, ha minden értelemben egyedül neveli a gyerekét, munkára, ha hívják, nem mond nemet.
Akkor se, ha azt épp nem kedveli*, és akkor se, ha egyébként nem ér rá, és a bele is lóg a fáradtságtól.

Miután ez mind ilyen szépen együtt állt, esélyes volt a bolondulás, pedig akkor még nem is tudtam, hogy az a ruha, amit az alkalom igényel, kissé összement az elmúlt pár hónapban, amióta nem hordtam**. Szar anyag bizonyára.
Az, hogy "kicsit nőttem"ugyanez idő alatt, nem merült fel bennem lehetséges problémaként, hiába, végtelenül nagyvonalú tudok magammal lenni, ki ha én nem, ugyeugye.

Ettől még csütörtökön este a lassú szívroham nézett velem szembe a tükörben, amikor a zippzár nem indult el a ruhán. Egy olyan 20 centiről van szó, és nem kicsit feszült, hanem nem tudtam annyira összehúzni magam, hogy beleférjek. Ott sírtam, ahol a gyerek nem látott, de azért elég feszült voltam előtte vállaltan is.

Ugyanis nem volt másik ruhám. És reggel nem volt időm másikat venni.
És egyáltalán.

És 817654321 problémamegoldó gondolat és kínzó gyötrelem után azzal a tudattal mentem aludni, hogy ha minden kötél szakad, egy ujjatlan, hát nélküli ruhában fogok menni, ami se nem alkalomhoz, se nem időhöz illő. De legalább színes, mondtam magamnak kicsit sem viccesen.

Ez egy jó gondolat volt amúgy, hajnali háromkor fel is ébresztett.

Reggelig foglalkoztatott is, nyilván akkora volt az izgalom, nem lehetett aludni.

Akkor aztán (reggel) elszántan elvittem a lánykát oviba és utána volt 18 percem, hogy kitaláljam, mi lesz. És kicsit (há, há, há) szkeptikusan újra felpróbáltam A Ruhát.

És tulajdonképpen rángatás nélkül feljött, zippzárastól. Nem mondom, hogy baromi kényelmesen és korlátlanul vehettem benne a levegőt, de látványra mindenesetre úgy nézett ki, hogy a ruha hiánymentesen fedi azt a kis helyes, CSODÁ-latos testemet.

Na.

Úgyhogy amire a sok okos és tekintélyes kancellároknak beszélni kellett, már nagyon takarékosan bántam a mozdulatokkal, de hát a csodák sem lehetnek tökéletesek.

És elmúlt, és még nem volt este, és arról, hogy szívességet sem lehet kérni akárkitől, majd máskor mesélek nektek, kedves gyerekek, mert igaziból most is dolgoznom kéne, mert felébred a gyermek és akkor már késő, jajj, jajj, jajj.

* nem, nem szex. sajnos.***
** a munkáról különben későn szóltak, nem csak trehány laza vagyok, aki mindent az utolsó pillanatban ellenőriz
*** VICCELEK

egy ideje

sok időt töltök mindenféle történetekkel. Például azzal, hogy mindegyik elmondható egészen röviden is, sőt.

És ez engem nagyon érdekel. Hogy végső soron minden történet egészen egyszerű.

A másik nagy felismerésem a reggeli meséből való, ahol a látásmechanizmust magyarázták a gyerekeknek.

Nem azért különben, mert soha nem hallottam még, de hát mekkora csoda ez is: az agy határozza meg, mi az, amit látsz. És ez elég sok mindent megmagyaráz.

Nem tudok betelni az élettel, igazán.

a magnézium

meg a d-vitamin biztosan sokat hozzá tesz az általános nyugodt közérzethez, de ha jót akartok magatoknak, szert tesztek egy gyerekre.

Azt kell mondjam, én, az anyának egyáltalán nem tökéletesen való, hogy a gyereknél jobb a világon nincs.

Strukturál, te vagy neki az isten(nő), és közben annyira vicces, hogy csomószor meg kell állnom az utcán, mert olyat mond, hogy a röhögéstől nem tudok továbbmenni*.

Tegnap is.

Mentünk a zeneiskolába, kivételesen teljesen időben (október 18-án, az idei tanévben először nem is késtünk el, háhá, milyen büszke is voltam magamra), szikrázva sütött a nap, a lánka énekelt egy (amúgy nem neki való) dalt , és egyszer csak azt mondja nekem:

- Anya, annyira szerencsések vagyunk, majdnem minden dal megy a hangomhoz.

És énekel tovább.

Én így akarok élni.

(Nagy mákom van, hogy a Tomi már 15 éve megmondta, hogy hiszen így élek. És még emlékszem is rá. Az se egyértelmű.)


*tudnék írni teljesen igaz, rettenetes és szörnyű dolgokat is, például gyakran kiabálok eszemettalajt vesztetten vele, amikor a hisztijével kikészít és semmi sem jó és minden hiába és áááááá, de nem fogok ilyet írni. mert minek is.

mostanában

valahogy több ember is megszólított a bloggal kapcsolatban (olyanok, akikről nem is gondoltam, hogy olvassák), hogy mennyire hülye bátor vagyok, hogy bárkit beengedek az életünkbe.

És ezt a mostani eszemmel már nem is értem, igazán.

Egyrészt nyilván bármi, ami itt van, az az életünknek pont egy annyira kicsi része, ami az egészhez képest jelentéktelen, másrészt meg, ha tegyük fel, meg is írok dolgokat a napjainkból, akkor mi van?

Nem volt ez éppen kicsi döntés, kb. 15 évig írtam olyanokat szanaszéjjel, amiket nem lehetett egyértelműen hozzám kötni, de őszintén mondom, hogy semmi különbség nincs.
Vagy csak nem érdekelnek azok a következmények, amik ezzel járhatnak.

Mindenesetre ha bárki azt hiszi, hogy ezek alapján ismer, és mindent tud, ki kell hogy ábrándítsam - de még azt sincs kedvem.

Mindenki higgyen, amit akar.

Nemrég elmentem egy író-olvasó találkozóra, mert magam akartam meggyőződni, hogy üzlet, vagy őszinte jó szándék.

Ott voltam egy órát, és arra jöttem rá, hogy az se nagyon érdekel, ha előbbi is.

Nekem mindegy, mi az.

Sikerült megállítania egy pillanatra, már könnyebb szívvel rohanok minden nap. Persze, semmi olyan nem hangzott el, amit magunktól ne tudnánk, de mégis.

Úgyis vége lesz egyszer, és semmi, de semmi nem éri meg, hogy elvegye az időmet azoktól, akikre magamtól szánnám.

És én tényleg nem tudom, mitől kéne tartanom, hogy olyanok is olvasnak, akik nem kedvelnek.

Ez legyen az ő problémájuk, és ha kritizálnak, hát úgy is jó, biztos van helye.

Valahol. 

Már majdnem úgy tűnt

csinál nekem valaki az udvarlás hevében szarvasfej sütkiszúrót (nem akarok erről beszélni, hosszú történet*) - de nem fog.

Viszont az utcán utánam kiabált a wc-s néni, hogy tetszik neki, amit csinálok.

Na.

Nincsen ok a panaszra.




*kicsit rá vagyok kattanva a reménytelen vasárnap délutánokra

kép 

kamaszkorom óta

élvezem, hogy az emberek sokfélék, hogy mindenki mást csinál, és mindenkinek más a fontos*. imádtam, ahogy például a közgazdász barátom praktikusan levezette a legkisebb és számomra legjelentéktelenebb dologból a hatékonyságnövelést (gyári munkások legkevesebb mozgással járó feladatmegoldása akkor lehetséges, ha minden mozdulatnál kézre állnak az eszközök, ergo ergonómia), és lenyűgöz, ahogy valóban, azóta is látom, mindenki kicsit a szakmáján keresztül** látja a világot. Áhítattal figyelem ezeket tényleg, mert millió olyan dolog van, ami magamtól soha nem jutna eszembe és az egy négyzetméteres konyhában is 8 kilométert topogok egyetlen ebéd elkészítésekor, szóval zseniális, hogy mindennek, de tényleg mindenek megvan a maga csínja, bínja, praktikuma és zsenialitása.

többnyire azonban természetesen olyan blogokat olvasok, ahol az emberek a mindennapjaikról írnak, mert az, hogy ki hogy megy át az életen, még ennél is sokkal, de sokkal jobban érdekel és túl kevés az idő, hogy mindent kiolvassak, de azért van néhány ember, akit követek, mert minden bejegyzésükkel újra és újra eszembe jut, hogy a világ nem csak annyi, amennyit látok és amennyi érdekel.

és én nagyon szeretem magam erre emlékeztetni, és ha kezdenék megváltozni, nyugodtan szóljatok, mert az már nem én leszek, és én nem akarok más lenni.

Egyetemistaként rettentően érdekeltek a játékelméletek például. Hosszan foglalkoztatott az, aminek időközben a nevét is elfelejtettem, most derült ki, hogy gyávanyúl-dilemmának hívják, és tényleg, a leglehetetlenebb időpontokban jutott eszembe, hogy én kurvára kitérnék***, hogy lehet az, hogy a világ nagyobbik része hős akar lenni.

Mostanában olvasok egy blogot. Egy autóversenyző fiú írja, utolérhetetlen kedvességgel és alázattal.

Közlekedéspszichológia.

Há, há.

Nem tettünk volna ugye nagyobb tétet arra, hogy a rabja leszek, hiszen 200 kilométert vezettem összesen, és nem is nagyon érzem a kényszert, hogy ez változzon, de ez.... újabb kapukat nyitott az elmémen, hogy micsoda fontos dolog valójában. Az interakció az idegenekkel, akiktől fogalmad sincs, mire számíthatsz - ha engem kérdeztek, semmi jóra - és minden pillanatban meg kell oldanod olyanokat, amiknek a létezéséről előtte fogalmad sem volt. Na jó, nyilván nem, de hát mennyire lelombozó alternatíva már az, hogy minden kezedre és lábadra jut valami szar, meg még gondolkodni is kell?

Szóval, én nem vezetek, mert nem élvezem, de ez a blog klassz, mert benne van az élet. és olyan szerény, hogy csak imádni lehet.


* oké, ezt közeli kontaktokban nem, de most nem arról van szó
** azon, amivel foglalkozik
***ugyanitt jelzem, hogy máig nem értem a háborúk működési mechanizmusát: az embereknek mitől fontosabb a makrotörténelem, mint a mikro?

ma felhívott valaki

munkaügyben, de aztán egy csomó minden mást is kérdezett teljesen indokolatlanul , és én épp a zacskós tejek lejárati dátumával voltam elfoglalva agyilag (helyileg a boltban) úgyhogy nem pontosan értettem, hogy mihez kell az információ, hogy a vezetéknevem az az asszonynevem-e is egyúttal meg nem is értettem, mi az, így aztán eltartott egy ideig, amire mondtam, hogy ja, nem, ez az igazi nevem.
Mert van másik is? - kérdezte kedvesen a jóhangú férfi a kíváncsi ember, és mondtam, hogy van, csak nem hordom.

És elgondolkoztam, hogy télleg, mekkora kitolás ez: az ember komolyan vesz valamit, mindent belead, megtesz, változik, változtat, aztán mind hiába.



Mostanra meg olyan távol van, hogy hiába minden, már nem is értem, miről beszélnek, ha ilyesmik szóba kerülnek.

kép: főkötő,fiatalasszonyoknak.

a szeretetnyelvem a nokedli

most már biztos, hogy ha valakiért ekkora áldozatot hozok, az nem véletlen.

hanem szándékos oka van, ahogy egy régi fiúm mondta.