2017. október 7., szombat

kamaszkorom óta

élvezem, hogy az emberek sokfélék, hogy mindenki mást csinál, és mindenkinek más a fontos*. imádtam, ahogy például a közgazdász barátom praktikusan levezette a legkisebb és számomra legjelentéktelenebb dologból a hatékonyságnövelést (gyári munkások legkevesebb mozgással járó feladatmegoldása akkor lehetséges, ha minden mozdulatnál kézre állnak az eszközök, ergo ergonómia), és lenyűgöz, ahogy valóban, azóta is látom, mindenki kicsit a szakmáján keresztül** látja a világot. Áhítattal figyelem ezeket tényleg, mert millió olyan dolog van, ami magamtól soha nem jutna eszembe és az egy négyzetméteres konyhában is 8 kilométert topogok egyetlen ebéd elkészítésekor, szóval zseniális, hogy mindennek, de tényleg mindenek megvan a maga csínja, bínja, praktikuma és zsenialitása.

többnyire azonban természetesen olyan blogokat olvasok, ahol az emberek a mindennapjaikról írnak, mert az, hogy ki hogy megy át az életen, még ennél is sokkal, de sokkal jobban érdekel és túl kevés az idő, hogy mindent kiolvassak, de azért van néhány ember, akit követek, mert minden bejegyzésükkel újra és újra eszembe jut, hogy a világ nem csak annyi, amennyit látok és amennyi érdekel.

és én nagyon szeretem magam erre emlékeztetni, és ha kezdenék megváltozni, nyugodtan szóljatok, mert az már nem én leszek, és én nem akarok más lenni.

Egyetemistaként rettentően érdekeltek a játékelméletek például. Hosszan foglalkoztatott az, aminek időközben a nevét is elfelejtettem, most derült ki, hogy gyávanyúl-dilemmának hívják, és tényleg, a leglehetetlenebb időpontokban jutott eszembe, hogy én kurvára kitérnék***, hogy lehet az, hogy a világ nagyobbik része hős akar lenni.

Mostanában olvasok egy blogot. Egy autóversenyző fiú írja, utolérhetetlen kedvességgel és alázattal.

Közlekedéspszichológia.

Há, há.

Nem tettünk volna ugye nagyobb tétet arra, hogy a rabja leszek, hiszen 200 kilométert vezettem összesen, és nem is nagyon érzem a kényszert, hogy ez változzon, de ez.... újabb kapukat nyitott az elmémen, hogy micsoda fontos dolog valójában. Az interakció az idegenekkel, akiktől fogalmad sincs, mire számíthatsz - ha engem kérdeztek, semmi jóra - és minden pillanatban meg kell oldanod olyanokat, amiknek a létezéséről előtte fogalmad sem volt. Na jó, nyilván nem, de hát mennyire lelombozó alternatíva már az, hogy minden kezedre és lábadra jut valami szar, meg még gondolkodni is kell?

Szóval, én nem vezetek, mert nem élvezem, de ez a blog klassz, mert benne van az élet. és olyan szerény, hogy csak imádni lehet.


* oké, ezt közeli kontaktokban nem, de most nem arról van szó
** azon, amivel foglalkozik
***ugyanitt jelzem, hogy máig nem értem a háborúk működési mechanizmusát: az embereknek mitől fontosabb a makrotörténelem, mint a mikro?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése