mostanában

valahogy több ember is megszólított a bloggal kapcsolatban (olyanok, akikről nem is gondoltam, hogy olvassák), hogy mennyire hülye bátor vagyok, hogy bárkit beengedek az életünkbe.

És ezt a mostani eszemmel már nem is értem, igazán.

Egyrészt nyilván bármi, ami itt van, az az életünknek pont egy annyira kicsi része, ami az egészhez képest jelentéktelen, másrészt meg, ha tegyük fel, meg is írok dolgokat a napjainkból, akkor mi van?

Nem volt ez éppen kicsi döntés, kb. 15 évig írtam olyanokat szanaszéjjel, amiket nem lehetett egyértelműen hozzám kötni, de őszintén mondom, hogy semmi különbség nincs.
Vagy csak nem érdekelnek azok a következmények, amik ezzel járhatnak.

Mindenesetre ha bárki azt hiszi, hogy ezek alapján ismer, és mindent tud, ki kell hogy ábrándítsam - de még azt sincs kedvem.

Mindenki higgyen, amit akar.

Nemrég elmentem egy író-olvasó találkozóra, mert magam akartam meggyőződni, hogy üzlet, vagy őszinte jó szándék.

Ott voltam egy órát, és arra jöttem rá, hogy az se nagyon érdekel, ha előbbi is.

Nekem mindegy, mi az.

Sikerült megállítania egy pillanatra, már könnyebb szívvel rohanok minden nap. Persze, semmi olyan nem hangzott el, amit magunktól ne tudnánk, de mégis.

Úgyis vége lesz egyszer, és semmi, de semmi nem éri meg, hogy elvegye az időmet azoktól, akikre magamtól szánnám.

És én tényleg nem tudom, mitől kéne tartanom, hogy olyanok is olvasnak, akik nem kedvelnek.

Ez legyen az ő problémájuk, és ha kritizálnak, hát úgy is jó, biztos van helye.

Valahol.